A nap, amikor tényleg nem történt semmi — és mégis minden a helyére került.

“Nem az a nap változtat meg, amelyik zajos — hanem az, amelyik csendben a helyére tesz bennünk valamit.”

Volt egy nap, amelyről estére nehéz lett volna bármit is mesélni.

Nem történt benne csoda.

Nem jött nagy hír.

Nem dőlt el semmi látványosan.

Az ember csak ment a dolgai után, intézett egy ügyet, amit muszáj volt, várt egy választ, ami nem érkezett meg, és hazafelé azon gondolkodott, hogy vajon mi értelme volt ennek az egésznek.

Az ilyen napok csendesek.

Túl csendesek ahhoz, hogy fontosnak tűnjenek.

Mintha az idő is csak félgőzzel haladna, mintha a világ egy pillanatra elfelejtene történni.

Pedig valójában ilyenkor dolgozik a legtöbbet.

Mert a hangos napok csak megmutatják az irányt, de a halk napok rendezik el az utat.

Lassan.

Észrevétlenül.

Úgy, hogy közben az ember azt hiszi, semmi sem változik.

És mégis.

Valahol belül elcsendesedik egy feszültség.

Egy régi kérdés már nem olyan éles.

Egy csalódás már nem olyan nehéz.

Egy félelem már nem szorít annyira.

Nem azért, mert megoldódott.

Hanem mert a helyére került.

Az ilyen napok nem kérnek tapsot.

Nem írják be magukat a naptárba.

Csak csendben hozzátesznek valamit az emberhez — egy kis türelmet, egy kis békét, egy kis elfogadást.

És mire az este megérkezik, az ember rájön valamire, amit napközben még nem tudott kimondani:

hogy nem minden napnak kell történnie, mert vannak napok,

amelyeknek az a dolguk, hogy megtartsanak.

És ez néha nagyobb ajándék, mint bármilyen csoda, a

BÉKE.