A nap, amikor nem volt Valentin-nap.

(mégis szeretet történt)

"Az igazi szeretet nem dátumhoz kötött — hanem ahhoz a pillanathoz, amikor valaki másért cselekszünk."

Aznap nem volt virág az asztalon.

Nem volt piros szalag, sem csokoládépapír zizegése.

A naptár szerint ünnep volt, de a szobában csak papírok feküdtek egymás mellett, három példányban, gondosan sorba rendezve.

Egy férfi és egy nő ültek az asztal túloldalán.

Nem egymás kezét fogták,

hanem egy lehetőséget.

Valamit, ami talán visszavezeti őket oda, ahol már egyszer család voltak.

A szavak nem voltak szépek.

"Hiánypótlás."

"Határidő."

"Feladás tértivevénnyel."

Mégis mindegyik mögött ott dobogott valami, amit nem lehetett jogi nyelvre fordítani.

A remény.

Amikor elkészült az utolsó lap is, nem szólt senki nagy mondatot.

Nem volt taps.

Csak egy halk sóhaj, mintha valaki egy kicsit könnyebben vett volna levegőt. Később derült ki, hogy aznap Valentin-nap volt.

De addigra már mindegy lett.

Mert néha a szeretet nem rózsaszínben érkezik, hanem fekete tintával, és egy borítékban indul útnak.

És vannak napok, amikor nem mondjuk ki, hogy "szeretlek" — mégis minden mozdulatunk ezt jelenti.

Az ilyen napokat nem a naptár őrzi.

Hanem az emberek, akik akkor is teszik a jót, amikor senki nem ünnepli őket.

És talán ez az igazi ünnep.

A csendes, láthatatlan szeretet, amely nem kér napot magának — mert minden nap jelen van.

A Csend.

Nem minden ünnep hangos.

Van, amelyik csak egy boríték sarkában és egy megkönnyebbült lélegzetben él tovább.

De ami csendben születik, az marad meg a legtovább.