A nap, ami nem akart bizonyítani

"A szó megígér, a tett elárul – de a mozdulat elmond mindent."

Volt egy nap, ami reggeltől estig próbára tett mindent, amit az ember szónak, ígéretnek és jelenlétnek nevez.

Nem egyetlen nagy eseménnyel.

Hanem apró elmozdulásokkal.

Egy megváltoztatott találkozóval.

Egy hegyoldalba vájt présházzal, ahol a hideg nemcsak a levegőben volt.

Egy klímával, amit valaki nem kapcsolt be, pedig szóltak neki.

Egy mondattal, amit már kimondtak, de csak akkor hitték el, amikor más hangon hangzott el.

Volt sár a cipőn.

Volt fáradtság a kézben.

És volt az az ismerős érzés, amikor az ember érzi:

nem ugyanarra az oldalra áll mindenki, aki körülötte van.

A bor meg lett véve.

Az ajándék meg lett szánva.

A köszönés megtörtént.

A bizalom nem.

És amikor este lett, a nap még nem ért véget.

Csak átváltott egy másik arcára.

Egy telefonhívás jött.

Egy autó állt az út szélén.

Nem volt benzin. Nem volt pénz.

Csak egy ember, aki bajban volt.

Ott már nem volt szó ígéretről.

Nem volt alku.

Nem volt félrenézés.

Csak mozdulat volt.

Kannába töltött üzemanyag.

Egy tízezres, ami nem számolgatásból, hanem reflexből került elő.

És egy motorhang, ami újra elindult.

Éjfél előtt tíz perccel.

Amikor végül hazaért, nem volt benne diadal.

Nem volt benne igazságtétel.

Csak csend.

És ebben a csendben lassan összeállt valami, amit napközben nem lehetett kimondani:

Nem mindenki, aki kér, társ.

Nem minden szó, ami elhangzik, tart meg.

De minden mozdulat, ami valódi szükségben születik, nyomot hagy.

Az ilyen napok nem azért vannak, hogy bizonyítsanak.

Hanem hogy szétválasszák a hangot a tartástól.

És aki ezt felismeri, az másnap nem lesz keményebb.

Csak pontosabb.

Van, amit nem kell megérteni.

Elég, ha nem felejtjük el.