A nap, ami leültette az időt.

“Nem az a nap fontos, amikor sok minden történik, hanem az, amikor végre megérkezünk önmagunkhoz.”

Reggel még minden sietett.

Az út Szlovákiába, az iroda, a forgalmi, a visszaindulás.

A gondolat már Nyíregyházán járt, egy régi autókereskedés múltján és egy új kezdet lehetőségén.

Az ilyen napok nem kérdeznek.

Csak visznek.

Kilométerről kilométerre, döntésről döntésre, mintha az élet egy hosszú, egyenes út lenne.

Délutánra minden elcsendesedett.

Otthon már nem tárgyalás várt, csak egy tányér meleg étel és a jól ismert íz, ami gyerekkort idéz.

Az ember néha azt hiszi, a fontos dolgok a szerződésekben történnek.

Pedig sokszor egy konyhaasztalnál dől el minden, ahol végre nem kell sietni.

A test ilyenkor megszólal.

Nem hangosan.

Csak annyit mond:

"Most állj meg."

És amikor az ember megáll,

észreveszi, hogy a nap nem a rohanásról szólt, hanem arról, hogy este legyen hova megérkezni.

Mert lehet új céget venni, lehet száz kilométereket vezetni,

lehet terveket építeni a jövőből — de a béke mindig ott kezdődik, ahol az ember végre leül.

És akkor kiderül:

Nem minden napnak kell nagy történetet adnia.

Van, amelyiknek elég, ha csendben a helyére teszi az életet.

Csend.