A nagy felismerés a kanapéról.

Az ember nem akkor jön rá a fontos dolgokra, amikor rohan.

Hanem amikor jóllakva, kicsit szétesve, félálomban visszatér az életbe.

Ott ül a kanapén.

Nem hős.

Nem bölcs.

Csak ember, akinek a gyomra már elengedte az irányítást, és a gondolatok újra átveszik a szót.

És ilyenkor történik meg a felismerés.

Hogy a világ nem attól bonyolult, mert sok benne a probléma, hanem mert mindenki éhesen próbálja megoldani.

Éhesen figyelünk.

Éhesen vitatkozunk.

Éhesen akarunk igazságot.

Pedig egy tál pörkölt, egy kis nokedli, nyolc falat uborkasaláta

és egy pohár zéró kóla után az ember már nem akar világot váltani.

Csak érteni.

Megérti, hogy nem kell mindent ma.

Nem kell mindenkit most.

Nem kell mindenre válasz.

Néha elég annyi, hogy

– ettem,

– aludtam,

– felébredtem.

És a világ még mindig itt van.

Ez nem lustaság.

Ez belső időzítés.

Aki ezt felismeri, az már nem rohan bele minden csatába,

és nem akar minden ajtót berúgni.

Mert tudja: a legjobb gondolatok nem kopogtatnak.

Csak leülnek melléd, amikor végre nem csinálsz semmit.