A mindennapok mennyországa

Volt egyszer egy ember, aki minden évben elment a templomba a "szent napon".

Korán kelt, szépen felöltözött, és a legjobb ruháját vette fel.

Minden mozdulatát áthatotta a tisztelet.

Miközben a harang szólt, mindig ugyanazt kérte:

"Add, hogy egyszer láthassam az eget."

Egyik évben, mikor elindult, észrevett az úton egy idős asszonyt.

Nehéz kosarat cipelt, alig bírta.

Az ember megállt, és egy pillanatig habozott.

Sietett volna a templomba, de a szíve valahogy mást súgott.

Odament, és átvette a kosarat.

Az asszony csak annyit mondott:

– Nem gondoltam, hogy valaki még észrevesz.

Ahogy együtt sétáltak, a férfi hirtelen furcsa békét érzett.

Nem szóltak egymáshoz, csak léptek csendben, és mintha a levegő is megváltozott volna körülöttük.

Mire a templomhoz értek, az asszony leült egy kőre, és mosolyogva azt mondta:

– Köszönöm. Most már nem kell tovább cipelnem.

Az ember belépett a templomba, de valahogy minden csendesebb volt, mint máskor.

A fény az ablakon keresztül pont oda esett, ahol az asszony ült az imént.

És abban a pillanatban megértette, amit évekig keresett: hogy a mennyország nem ott van, ahol az ima elhangzik, hanem ott, ahol a szív megmozdul.

Attól a naptól kezdve minden napját "szent napnak" nevezte.

Nem kellett harangszó, sem ünnepi ruha.

Csak az a tudás, hogy a jóság pillanataiban az ég mindig vele van.

Tanulság

Nem a nap teszi szentté az embert, hanem az ember a napot.

A mennyország nem fentről jön el, hanem belül gyullad fel, amikor szeretetből cselekszünk.

Mert az ég nem vár, hogy hívjuk — ő mindig velünk van, minden pillanatban, amikor nem csak nézünk, hanem látunk is.