A mérleg.

"Az igazság nem vigasztal — de mindig megtart."

Volt egy ember, aki nem tartozott sehová igazán.

Nem volt hangos, nem volt látványos, és soha nem állt középre.

Mindig kicsit oldalt maradt — ott, ahonnan jobban látszik, mi az, ami billen.

Az emberek gyakran vitték hozzá a dolgaikat.

Nem kértek sokat.

Csak egy mondatot, egy döntést, egy igazolást:

"Ugye nekem van igazam?"

Ő pedig meghallgatta őket.

Nem sietett válaszolni.

Nem azért, mert nem tudta, hanem mert tudta: az igazság ritkán az első mondatban lakik.

Volt, aki megsértődött.

Volt, aki türelmetlen lett.

És volt, aki soha többé nem jött vissza.

De aki maradt, az észrevette, hogy amikor megszólal, nem ad felmentést.

Nem simogat.

Nem keres kifogást.

Csak leteszi a mérleget az asztalra.

Nem az számít rajta, ki mennyit szenvedett.

Nem az, ki mennyire hangos.

Nem az, kinek mennyi az ereje.

Csak az:

mit tettél — és miért.

Egyszer valaki dühösen azt mondta neki:

– Könnyű neked. Te nem érzed, milyen nehéz.

Az ember ránézett, és csendesen válaszolt:

– De érzem. Csak nem engedem, hogy felmentést csináljon belőle.

Ekkor értette meg a másik, miért olyan kevesen maradnak mellette.

Mert a tiszta igazság nem bánt — de nem hagy kibújni sem.

Az ember este hazament.

Nem volt taps.

Nem volt köszönet.

Csak az a tudat, hogy a mérleg ma sem billent el.

És ez — bár senki nem látta — megint egy kicsit könnyebbé tette a világot.

Van, aki simít, és van, aki tart.

A simítás elmúlik.

A tartás megmarad.

A mérleg nem kér szeretetet, csak őszinteséget.

És aki elé áll, az már nem lehet ugyanaz.

Csendben maradunk.

Nem azért, mert nincs mit mondani — hanem mert ami fontos…

Már kimondta magát.