Megérett szeretet.

(Testvéri béke)

"Van szeretet, amely nem a gyerekkorban születik, hanem akkor, amikor már tudjuk, mit jelent vigyázni egymásra."

Gyerekkorukban sokszor bántották egymást.

Nem szavakkal csak – nézésekkel, hallgatással, azzal a fajta keménységgel, amit csak az tud, aki még nem érti, mit okoz.

A fiú sokáig hordozta ezt magában.

Nem haragként, inkább úgy, mint egy régi kabátot, amit kinőtt, de még mindig ott lóg a szekrényben.

Évek teltek el.

Az élet mindkettőjüket megdolgozta.

Nem egyszerre, nem ugyanúgy.

Amikor újra közel kerültek egymáshoz, már nem gyerekek voltak.

Nem versenyeztek.

Nem keresték, kinek van igaza.

Csak meghallgatták egymást.

A nő már nem bántott.

Segített.

Figyelt.

És volt benne valami új: az a csendes megértés, amit csak az tanul meg, aki már látott veszteséget.

A fiú pedig észrevette, hogy nem kell többé védekeznie.

Nem kell visszanéznie.

A múlt nem tűnt el, de elvesztette az élét.

Nem beszélték meg, mi volt régen.

Nem számoltak el.

Nem kértek bocsánatot.

Egyszerűen jelen voltak egymásnak.

És a szeretet, ami akkor nem tudott megszületni, most megérkezett.

Nem szenvedélyesen.

Nem hangosan.

Hanem úgy, ahogy az érett dolgok szoktak:

biztosan,

nyugodtan,

megbízhatóan.

A fiú néha arra gondolt:

jó lett volna, ha ez hamarabb jön.

Aztán elengedte ezt a gondolatot.

Mert rájött:

nem minden szeretet gyerekkorban kezdődik.

Van, amelyik kivárja, amíg az ember elég csendes lesz hozzá.

És amikor megérik, nem kér bizonyítékot.

Csak marad.

“Az érett szeretet nem siet.

Megvárja, amíg az ember felnő hozzá.”