A sál, amely visszatalált.

(megbocsátás története)

A város egyik csendes utcájában élt egy idős asszony, aki minden télen ugyanazt a bordó gyapjúsálat viselte.

Nem volt különleges, csak egy régi, kézzel kötött darab, de az asszony úgy vigyázott rá, mintha valami kincs lenne.

Egy napon eltűnt.

Az asszony mindenhol kereste – a házban, a boltban, az utcán –, de nem találta.

Ahogy telt az idő, nem a sál hiányzott igazán, hanem az emlék, amit őrzött: a lánya kötötte neki, még az utolsó tél előtt,

amikor a lány elment, haraggal a szívében. A sál eltűnése olyan volt, mintha a lánya érintése is végleg kihunyt volna.

Az asszony napokon át csak ült a karosszékben, és a megbocsátás szavát ízlelgette.

Keserédes szó volt:

"Megbocsátok."

Nem a lányért akarta kimondani, hanem önmagáért. Hogy ne a hiányból éljen tovább.

Egy hideg délután, ahogy hazafelé tartott, meglátta a szomszéd fiú nyakában a sálat.

Sár volt rajta, és az egyik szála kibomlott, mégis felismerte abban a pillanatban.

A fiú észrevette a tekintetét, és zavartan megszólalt:

– Én… ezt találtam a parkban. Bocsánat… azt hittem, senkié.

Az asszony nézte a fiút.

A keze ökölbe szorult – nem haragból, hanem fájdalomból.

A fiú arca elsápadt.

– Ha akarja… visszahozhatom holnapra.

– Nem – mondta az asszony halkan. – Tartsd csak meg.

A fiú nem értette.

Az asszony folytatta:

– Nekem már nem a sál kell. Hanem az, hogy valaki hordja. Valaki, aki még él benne.

A fiú szemében valami megváltozott.

Nem az ajándék miatt, hanem mert érezte: az asszony nem a sálat adta oda neki, hanem a megbocsátás mozdulatát.

Másnap a fiú kopogott az ajtón.

A sál frissen kimosva, szépen összehajtva volt a karján.

– Szeretném visszaadni… – mondta.

– Már nem kell – mosolygott az asszony. – De örülök, hogy visszahoztad.

A fiú tétován állt, végül csak ennyit mondott:

– Köszönöm, hogy nem haragudott.

Az asszony a szemébe nézett.

– Tudod, a megbocsátás olyan, mint ez a sál:

melegít, de csak akkor, ha valaki továbbadja.

És abban a pillanatban a sál visszatalált – nem a szekrénybe, hanem a szívbe, ahová mindig is tartozott.