Második nap.

(amikor a figyelmeztetés is zajnak tűnik)

"Hanem az, amit nem hallgattak el."

"Soha nem vád vagy okoskodás – csak előbb ér oda, mint a baj."

Másnap János bejött.

Már nem a baleset fájt igazán, hanem az utána maradt zavar.

Mesélni kezdett.

Hogy volt a rendőrségen.

Hogy nem kapott betétlapot.

Hogy hogyan történt az egész.

Elmondta egyszer.

Aztán még egyszer.

Aztán harmadszor is.

Nem azért, mert választ keresett.

Hanem mert megnyugvást.

Amikor harmadszor is elhangzott, csak annyit mondtam:

– Beszélni kellene Péterrel. Ügyvéd. Baleseti, biztosítási ügyekben jártas. Csak mondjuk el neki, mi történt.

Erre János felcsattant:

– Te mindig okoskodsz. Mindig azt hiszed, hogy okos vagy!

Nem emeltem hangot.

Csak annyit mondtam:

– Nálad biztosan az vagyok. És tanácsot kérni nem szégyen.

Nem a baleset miatt mondtam.

Hanem az emlékezet miatt.

Mert volt már ilyen.

Évekkel ezelőtt.

Ugyanazon az úton.

Ugyanazzal a magabiztossággal.

Akkor is biztos volt benne, hogy neki van igaza.

Akkor is verseny lett belőle.

Akkor is korlát lett a vége.

És akkor is utólag derült ki, hogy az igazság nem mindig elég.

Most nem versenyzett.

Most "csak" jött a másik autó.

Jobbról.

És a bal hátsó kerék lett az, ami elindította a pörgést.

Megint a korlát.

Megint összetörve.

Ezért mondtam:

– Jobb félni, mint megijedni.

Nem okoskodás volt.

Hanem emlékezés.

János felidegesítette magát, hazament.

Otthon szólt Melindának, hogy felbosszantottam.

Elment sétálni.

A feszültségnek is kell tér.

Később felhívott.

Elmondtam neki is ugyanazt: nem irányítani akartam, nem megmondani, csak figyelmeztetni, hogy van, aki ezt jobban látja nálunk.

Mert néha nem az a baj, hogy nem segítenek.

Hanem az, hogy a segítség hangja összekeveredik a zajjal.

És ilyenkor az ember nem hallgat rá.

Pedig nem ellene szól.

Hanem érte.

Az út szélén maradni könnyebb, mint a másik ember lelkében.

Ott villog a fény, ott egyértelmű a helyzet, ott látszik, mikor kell megállni.

De amikor már mindenki hazament, amikor nincs roncs, nincs korlát, csak egy történet, amit újra és újra elmesélnek — akkor nehezebb maradni.

Mert ilyenkor a figyelem könnyen okoskodásnak tűnik, a gondoskodás beavatkozásnak, a tapasztalat pedig zajnak.

Pedig ugyanaz a mozdulat volt mindkét estén: nem továbbmenni.

Előbb az úton, később a beszélgetésben.

És lehet, hogy ezt nem mindig köszönik meg.

De nem is ezért marad az ember.

Hanem mert tudja: néha a legnagyobb segítség nem az, amit elfogadnak — hanem az, amit nem hallgattak el.