A másik kabátja.

"Az igazi barát nem kérdez, mire van szükséged —

már ott van, mielőtt kimondanád."

A férfi minden reggel ugyanazon az úton ment dolgozni.

Nem sietett.

Nem azért, mert volt ideje – hanem mert mellette ment valaki.

A barátja.

Nem beszélgettek sokat.

Volt, hogy egy egész utcányi csend kísérte őket.

De amikor hideg volt, az egyik mindig megkérdezte:

— Hozzak kabátot?

És ha a másik nemet mondott, másnap mégis hozott egyet.

Nem magának.

Egyszer a férfi megbetegedett.

Nem súlyosan, csak annyira, hogy egyedül nehéz lett volna.

Nem kért segítséget.

Nem szólt.

Másnap reggel mégis ott állt a barátja az ajtóban.

Nem kérdezett semmit.

Nem mondta, hogy "tartozol".

Csak ennyit:

— Ma én jövök veled.

Hetekig így ment.

Nem hálából.

Nem kötelességből.

Hanem mert a barátság nem mérlegel.

Amikor a férfi megerősödött, megkérdezte:

— Miért csináltad?

A válasz egyszerű volt:

— Mert ha én lettem volna ott, te is megtetted volna.

És ebben a mondatban benne volt minden.

Az önzetlen barátság nem hőstett.

Nem áldozat.

Hanem egy csendes egyensúly: nem számoljuk, ki mit adott, mert tudjuk, hogy ugyanoda tartozik.

“Vannak barátságok, amelyek nem ígéretekből élnek, hanem abból, hogy valaki ott marad, amikor már mindenki más továbbmegy.”