A mag és a napfény.

Volt egyszer egy kert, amelynek földje termékeny, de hosszú ideig nem hozott gyümölcsöt. A szél sokszor fújt, az eső gyakran áztatta, de a föld mégis üres maradt. A kertészek – egy férj és egy feleség – türelmesen gondozták, nap mint nap reménnyel nézve a földre, hogy egyszer majd kihajt belőle valami.

Egy napon a szél egy apró magot sodort a kertjükbe. Nem volt különlegesnek látszó, inkább kicsi és törékeny. A kertészek azonban meglátták benne azt, amit más talán nem: a lehetőséget. Nem siettették, nem kételkedtek, hanem óvatosan betakarták földdel, gondosan locsolták, és meleg szívükkel óvták minden széltől, vihartól.

A mag lassan gyökeret eresztett. Nem volt gyors, nem volt látványos, de minden nap egy picit erősebb lett. És amikor eljött az ideje, egy apró zöld hajtás tört elő a földből. A kert ekkor már nem volt üres – élettel telt meg, szeretettel, gondoskodással és reménnyel.

A kertészek ekkor értették meg igazán: nem az a fontos, hogy mennyi ideig vártak, hanem hogy közben végig együtt voltak, erősítve egymást. A hajtásból idővel gyönyörű fa nőtt, amelynek árnyékában mások is megpihenhettek.

Tanulság:

Az igazi csoda sokszor nem hirtelen érkezik, hanem lassan, türelemmel és hittel. Ami ma még mag, holnap árnyat adó fa lehet. És a fa legnagyobb ereje nem abban rejlik, hogy mennyi ideig nőtt, hanem abban, hogy szeretetben gyökerezik