A mag, amely nem félt a tűztől.

"A felszín lángra kaphat, de ami mélyen gyökerezik, azt a tűz nem éri el."

Egy öreg kertész élt a hegyoldalban.

Nem volt híres, nem írt könyveket a földről, mégis tudta, hogyan lélegzik a talaj.

Egy nyáron szárazság jött.

A fű sárgult, a szél forró volt, és egy napon a hegyoldal lángra kapott.

Az emberek futottak.

Vödrökkel, kiabálással, kétségbeeséssel.

A kertész nem futott.

Csak állt, és nézte a tüzet.

– Nem félsz? – kérdezték tőle.

– Minden elég.

Az öreg lehajolt, marék földet vett a kezébe, és megmutatta a sötét morzsákat.

– A mag mélyebben van – mondta. –

A láng csak a felszínt érinti.

A hegyoldal másnap fekete volt.

Füstszag, hamu, csend.

Az emberek siratták a zöldet.

Az öreg kertész csak várt.

Hetek múlva apró zöld pontok jelentek meg a földből.

Először alig láthatók.

Aztán erősebbek.

A hamu táplálta őket.

A tűz tisztította a teret.

A mag nem pusztult el.

Csak kivárt.

Egy fiatal fiú, aki addig rettegett mindentől, megkérdezte az öreget:

– Honnan tudtad, hogy nem lesz vége mindennek?

Az öreg elmosolyodott.

– Mert a föld nem a felszínből él.

Hanem abból, ami alatta van.

Évek múltán a fiú maga is kertész lett.

És amikor egyszer az ő földje is lángra kapott, nem a tüzet nézte.

Hanem a mélységet.

És megértette: A béke nem a veszély hiánya, hanem a tudás, hogy ami igazán él, az nem ég el.