A lista, ami nem volt lista.

"Nem mindent kell bepótolni — van, amit elég időben észrevenni."

Nem volt papír az asztalon.

Nem volt toll sem.

Pedig bakancslistáról beszéltek.

Két ember ült egymással szemben.

Az egyik fehér köpenyben, a másik kabátban.

De abban a pillanatban egyik sem számított annak, ami a világ szerint volt.

– Mi marad ki? – kérdezte az egyik.

A másik nem válaszolt azonnal.

Nem azért, mert nem tudta, hanem mert hirtelen túl sok minden jutott eszébe, és egyik sem illett listára.

Nem mondott országneveket.

Nem említett hegyeket, tengereket, nagy terveket.

Csak ennyit mondott:

– Az, hogy nem ültem le akkor, amikor lett volna időm.

A másik bólintott.

– Nekem meg az hiányozna, hogy nem kérdeztem vissza.

Pedig tudtam volna.

Csend lett.

Nem kínos.

Olyan, ami megenged mindent.

Rájöttek, hogy a bakancslista nem előre mutat.

Hanem visszafelé világít.

Nem azt kérdezi: mit akarsz még megcsinálni, hanem azt: mit nem szeretnél megbánni.

Az egyik végül mosolyogva mondta:

– Tudod, ami biztosan nem marad ki… az az, hogy most itt ülünk, és nem sietünk sehová.

A másik ránézett, és halkan válaszolt:

– Akkor ez már kész is van.

Amikor felálltak, nem lett kevesebb a dolguk.

Nem lett könnyebb az életük sem.

De valami mégis a helyére került.

Nem írtak listát.

Nem húztak pipát.

Csak tudták: nem mindent kell bepótolni – van, amit elég időben észrevenni.

Ami igazán számít, nem listán szerepel.

Csak csendben jelen van — és akkor válik láthatóvá, amikor végre megállunk mellette.