A láthatatlan őrangyal.

"A szív mindig dobog – még ha láncok fogják is."

Volt egyszer egy város, ahol az emberek sietve éltek.
A metróban, az utcákon, a piacokon egymás mellett álltak, mégis idegenek voltak.
Ha valaki sírt, félrenéztek.
Ha valakit bántottak, hallgattak.
És ha valaki elesett, gyakran inkább kikerülték.
A közöny lassan a város levegőjévé vált.
Ridegség és félelem szőtte át a mindennapokat.
Az élethez való jog, amely mindenkié, egyre kevésbé számított.
Az indokolatlan gyűlölet és elhidegülés káoszt hozott – és a káosz kilátástalanságot.
Volt, aki azt suttogta: "Talán már most a pokolban vagyunk."
Pedig minden ember szívében ott volt egy őrangyal.
Nem kívülről jött, nem fénylő szárnyakkal szállt alá,
hanem akkor született meg, amikor valaki mert lépni.
Egy vigasztaló érintésnél. Egy felemelt kéznél.
Egy bátor kiállásnál.
A buddhisták minden este bocsánatot kértek még az apró életekért is, amelyeket napközben véletlen elvettek.
De itt, ebben a városban, emberek mentek el emberek mellett – mintha nem számítana.
És a világ mégsem pusztult el.
Mert néha egyetlen ember mégis odalépett.
És abban a pillanatban megszületett a láthatatlan őrangyal.
És mindenki, aki látta, megértette: a pokol nem akkor van, amikor a sötét elborít mindent,
hanem akkor, ha mi sem gyújtjuk meg a fényt.

👉 Tanulság:

A közöny öl. A szeretet éltet.
Őrangyal nem kívülről jön – bennünk születik, amikor nem hagyjuk, hogy a sötét győzzön.