🌾A lámpás a folyón.

Egy kis faluban, ahol a házak ablakaiban este még igazi mécsesek égtek, élt egy özvegy asszony, aki minden nap lement a folyópartra.

Nem vitt magával semmit — csak egy apró, agyagból készült lámpást.

Ahogy leszállt az este, meggyújtotta benne a lángot, és a vízre tette.

A falu gyerekei gyakran figyelték kíváncsian, hogy mit csinál.

– Minek az a lámpás, néni? – kérdezte egyszer egy kislány.

– Hiszen a víz eloltja!

Az asszony elmosolyodott, arcán olyan mosoly ült, amit csak az tud, aki már nem fél a csöndtől.

– Minden lámpás üzen valahová – mondta. –

Nem mindig kell tudni, hová ér el.

Elég, ha elindul.

A kislány sokáig gondolkodott ezen.

Másnap este ő is készített egy kis lámpást, meggyújtotta, és a vízre tette.

A láng imbolygott, a folyó vitte magával, és a kislány szívében valami különös, meleg érzés ébredt: mintha a víz a fényt nem elvinné, hanem továbbadná.

Évek teltek el.

A kislány felnőtt, elköltözött a faluból, de a szívében ott maradt egy emlék: egy idős asszony, egy mécses, és egy mondat:

"Elég, ha elindul."

Egy napon, sok év után, amikor a város zajában már alig hallotta önmagát, kiment a folyóhoz, amely a városon is átfutott.

Leült a partra, elővett egy apró mécsest, meggyújtotta, és a vízre tette.

Ahogy nézte a lángot, egy pillanatra úgy érezte, mintha a folyó suttogna:

"Emlékszem rád."

🌙 Tanulság:

A fény, amit elindítunk, sosem alszik ki.

Lehet, hogy elviszi a víz, de valahol, valakiben újra fellobban.

Az ember nem tudja, kit érint meg, de ha szeretettel cselekszik, a világ emlékezni fog rá.