A lámpás az öreg hídon.

Volt egy kisváros a folyóparton, ahol a házak estefelé olyan szépen simultak egymás mellé, mintha az alkony maga rakta volna őket sorba. A városka végében egy öreg fahíd nyúlt át a víz fölött, s annak közepén minden este ott állott egy lámpás.

Nem függött oszlopon, nem volt odaszegelve gerendához; csak ott világított, mintha magától termett volna oda, mint valami szelíd csillag, amely eltévedt az égről.

Sokan kérdezték is:
– Ki gyújtja meg azt minden este?

De erre senki sem tudott bizonyos feleletet.

A városban lakott egy öreg órás, bizonyos Kende mester, kinek keze oly biztosan járt az apró fogaskerekek között, mint a papé az imádság szavai fölött. Nem volt gazdag ember, de rendes ember volt. Nem volt hangos ember, de akinek egyszer kezet fogott, az tudta, hogy a szó ott többet ér, mint másutt a pecsét.

Egy őszvégi estén nagy köd ereszkedett a folyóra. A víz eltűnt, a part eltűnt, a fák eltűntek; csak a köd maradt meg, meg a hideg. Az emberek korán bezárták ablakaikat, az utcák kiürültek, s a város egyszerre oly idegenné lett, mintha nem is emberek, hanem csupán emlékek laknák.

Ekkor történt, hogy egy fiatal legény, ki a szomszéd faluból jött be munkát keresni, eltévedt a ködben. Már órák óta bolyongott, s hol a víz felől hallott neszt, hol a szél csúfolódását. Egyszer már úgy érezte, hogy leül az út szélére, s megvárja, míg a hajnal vagy az Úristen rátalál.

De abban a pillanatban meglátta a lámpást a híd közepén.

Nem volt nagy fény. Nem volt diadalmas sugárzása. Csak egy meleg, arany színű kis nyugalom a nagy fehér semmiben. A legény odament hozzá, átkelt a hídon, s azon az oldalon már könnyebben megtalálta az utat a fogadó felé.

Másnap reggel megkérdezte a fogadóst:
– Mondja csak, ki gyújtotta meg tegnap este azt a lámpát?

A fogadós vállat vont.
– Uramfia, az itt minden este ég. De azt hiszem, a Kende mester gyújtja. Mióta a fia egy téli éjszakán a ködben a folyóba veszett, azóta nem hagyja sötéten a hidat.

A legény még aznap elment az öreg óráshoz, s megköszönte neki.
Az öreg pedig csak ennyit felelt:
– Nekem már nem segíthetett senki azon az éjjelen. De attól még másnak világítani lehet.

Esztendők múltak el. A legényből tisztes kereskedő lett, háza, családja, becsülete támadt. S valahányszor köd ereszkedett a folyóra, mindig ő küldte ki előbb az inasát a hídhoz, hogy megnézze: ég-e a lámpás?

Mikor pedig Kende mester meghalt, a város népe azt hitte, most már sötét marad az öreg híd.

De nem maradt.

Mert aznap este a kereskedő maga vitte ki a lámpást.
Nem szólt róla senkinek. Nem csinált belőle érdemet. Csak meggyújtotta, odaállította, és hazament.

Attól a naptól fogva mindig akadt valaki, aki kivitte.

S a városban azt beszélték:
– Lám, a jó cselekedet olyan, mint a láng: egyik kézről a másikra száll, s mégis ugyanaz marad.

És bizony úgy is van. Mert ahol nagy a köd, ott egy kis fény sem kicsiny.