A lámpás, amely nem aludt ki.

Egy város szélén, ahol a havas háztetők úgy álltak sorban, mintha régi mesekönyvből rajzolták volna őket, élt egy idős órásmester, 

Karácsony közeledett, de ő már évek óta nem ünnepelt igazán.

Mióta a felesége meghalt, a karácsony csak egy dátum volt neki — nem fény, nem öröm, csak egy nap a naptárban.

Az órásműhelye előtt állt egy régi olajlámpa, amit valaha a felesége gyújtott meg minden este.

A városban csak "a soha ki nem hunyó lámpásnak" hívták, mert bár Miklós bácsi már nem törődött vele, a láng valahogy mindig égett.

Senki sem tudta, hogyan — de ott pislákolt a hidegben is.

Egy havas estén, karácsony előtt pár nappal, egy kislány lépett be a műhelybe.

Karján egy törött hóangyal-díszt tartott, arcán könnyekkel keveredett hópihékkel.

— Bácsi… ezt anyukám készítette, mielőtt elment. Lehet… lehet ezt javítani? — kérdezte halkan.

Az öreg órás szíve összeszorult.

A kislány tekintetében ugyanazt a fájdalmat látta, amit ő hordozott évek óta.

Óvatosan megvizsgálta a díszt. Törékeny volt, finom aranyszálak futottak benne, mintha maga az emlék tartaná egyben.

— Megpróbálom, kislányom — mondta.

A lámpa fénye remegett a műhely ablakában, ahogy Miklós bácsi egész este dolgozott.

Lassan, türelmesen, mintha minden mozdulatával saját múltját is ragasztaná.

Amikor hajnalra elkészült, a hóangyal szárnyai újra ragyogtak.

Nem tökéletesen — de szépen.

Úgy, ahogy az emlékek szoktak: kicsit töredezetten, de lélekkel.

Másnap a kislány boldogan ölelte magához a díszt.

— Köszönöm… anyu biztos örülne neki.

Órás bácsi csak annyit felelt:

— És te is ragyogsz, kislány. Ettől él tovább benne minden.

A kislány elment, és egy pillanatnyi csönd maradt utána.

De valami akkor történt, amit Miklós bácsi maga sem értett igazán: a lámpás fénye, amely addig csak pislákolt, most fellobbant, erős, tiszta fény gyulladt benne — pont olyan, amilyet a felesége gyújtott meg egykor.

A város lakói csodaként emlegették.

Az órás bácsi pedig aznap este először vett elő egy üres dobozt, és díszeket, szaloncukrot, régi karácsonyi képeslapokat tett bele.

A szíve megmozdult.

Nem teljesen gyógyult meg, de emlékezni kezdett.

Karácsony este, ahogy kinyitotta a műhely ajtaját, azt látta: a lámpás fénye nem csak az utcát világítja be — hanem az ő szívét is.

És megértette:

Nem az gyújt fényt a világban, aki nagy dolgokat tesz, hanem aki újra mer szeretni — akkor is, amikor már fájt egyszer.

Aznap este végre tudta: a karácsony nem attól ünnep, hogy együtt vagyunk, hanem attól, hogy nem felejtünk szeretni.