A lámpa a hóban.

“Nem a hideg a legnagyobb sötétség, hanem amikor már senki sem gyújt fényt a másiknak."

Éjjel volt, amikor a városra ráült a hideg.

Nem az a csípős fajta, ami csak meglegyinti az arcot,

hanem az, amelyik csendben bemászik a kabát alá, és ott marad.

Az utcák kiürültek.

A házak ablakai mögött fények égtek, teák gőzölögtek, takarók alá bújtak az emberek.

Egy férfi azonban kint állt a kapuban, kezében egy régi, zománcos lámpával.

Nem sietett.

Nem keresett senkit.

Csak állt, mintha figyelne.

Arra figyelt, amit mások nem hallanak: a lépések bizonytalanságát, a szélben megbújó sóhajokat, a hidegben elnémult reményt.

Egyszer csak meglátott egy alakot a hóesésben.

Nem kért.

Nem panaszkodott.

Csak ment előre, lehajtott fejjel, mintha a föld melegebb lenne, mint az ég.

A férfi felemelte a lámpát.

Nem vakította el a másikat, csak egy kis fényt adott az útra.

Nem szólt semmit.

Az idegen megállt.

Felnézett.

És a szemében ott volt az a felismerés, amit nem lehet tanítani:

"Valaki lát."

Nem megmentés volt ez.

Nem nagy tett.

Csak egy lámpa a hóban.

Egy jel, hogy nem vagy egyedül.

Hogy nem tűntél el nyomtalanul ebben a világban.

A férfi nem kérdezett.

Nem faggatott.

Nem ígért.

Csak tartotta a fényt egy pillanatig, amíg a másik újra elindult.

Aztán eloltotta a lámpát, és visszament a kapun belülre.

De aki látta azt a fényt, már nem volt ugyanaz az ember, mint aki a sötétben jött.

Mert vannak hideg napok, amikor nem a meleg kabát számít a legjobban, hanem az, hogy valaki egy pillanatra fény gyúljon bennünk.

És ez a fény nem fűt úgy, mint a tűz.

De felébreszti a szívet.

Ha ma csak egyetlen lámpa gyullad fel valaki útján,

már nem volt hiábavaló ez az éjszaka.