A kút fölött nyíló akác.

"A közösből csak az merítsen, akinek a szíve is tiszta hozzá."

Volt egyszer egy alföldi kisváros, amelyet annyi por borított nyáron, hogy az ember néha azt hitte, még a harangszó is lisztesen száll a levegőben. A főtéren állott egy öreg kút, széles kőkávával, felette nyikorgó gémmel, mellette pedig egy akácfa, mely tavasszal olyan bőséggel virágzott, mintha a szegény város minden illatát egyszerre akarná jóvátenni.

A város népe úgy tartotta, hogy az akác különös fa.

Nem azért, mert nagyobb lett volna a többinél.
Nem is azért, mert öregebb.
Hanem mert valahányszor valami baj nehezedett a városra, az akác mindig még fehérebben virágzott.

A kút gondját egy öreg vízhordó, Gál Vince viselte. Olyan ember volt ő, akinek a becsületét hamarabb ismerték, mint a keresztnevét. Reggel ő húzta fel az első vödröt, este ő tette rá az utolsó fedelet. Ha szegény ember jött, Vince nem nézte, van-e pénze a korsóra. Ha özvegyasszony jött, maga vitte haza neki a vizet. Ha gyermek jött, megtanította, hogyan kell úgy leengedni a vödröt, hogy a víz ne haragudjék meg.

Mert ő azt mondogatta:
– A víz olyan, mint az igazság. Mélyről jön, csendesen él, de aki játszik vele, azt egyszer megszégyeníti.

A városban lakott akkor egy fiatal jegyzősegéd is, bizonyos Kalmár Rudolf, ki mindig kifényesített csizmában járt, még akkor is, ha másnak kenyérre sem tellett. Nagy jövőt jósolt magának. Szerette, ha nézték. Szerette, ha dicsérték. Szerette, ha nevét tisztelettel mondják ki. Csak azt nem szerette, ha dolgozni kellett volna azért, amit mások szemében el akart érni.

Egyszer, mikor aszály jött a vidékre, és a város környéki kutak apadni kezdtek, mindenki az öreg kúthoz járt vízért. Hirtelen nagy becsület lett a víz körül. Aki a kútnál állt, az egy kicsit úgy érezhette, hogy a város sorsa is a kezében van.

A jegyzősegéd ekkor azt mondta:
– Ennek a kútnak rend kell. Nem lehet akárkinek akárhogy vizet adni. Kell valaki, aki szabályozza.

A város elöljárói, akiknél a hangos beszéd mindig okosabbnak látszik a csendesnél, rábízták a dolgot.

Rudolf pedig nagy buzgalommal kezdett rendelkezni.

Papírt tett a kávára.
Neveket írt föl.
Sorrendet csinált.
És mindenkivel úgy beszélt, mintha a víz az ő jóvoltából fakadna a mélyből.

Eleinte senki sem szólt.

Mert a szegény ember türelmes.
A becsületes ember reménykedő.
Az asszonyok pedig, akiknek otthon síró gyermek és üres fazék várta a vizet, nem értek rá perlekedni.

Csakhogy hamarosan feltűnt valami.

A jegyzősegéd rokonai előrébb kerültek.
A kedves szavúaknak többször jutott sor.
A hajbókolók korsója mindig hamarabb telt meg.
A hallgatag, dolgos nép pedig várhatott a napon.

Az öreg Vince mindezt csendben nézte.

Egyik este, mikor az utolsó korsók is elmentek, és a tér kiürült, leült a kőkávára. Az akác felette éppen akkor kezdte hullatni fehér virágát. A szirmok lassan estek a víz mellé, s Vince egyszer csak így szólt magában:
– No, te öreg fa, hát most mit csináljunk?

Erre ugyan az akác nem felelt. De másnap reggel olyasmi történt, amitől az egész város összeszaladt.

A kút vize zavaros lett.

Nem teljesen, nem undorítóan, csak éppen annyira, hogy mindenki lássa: valami nincs rendjén. A korsók mélyén apró, fehér akácszirmok úsztak, mintha a fa maga eresztette volna bele a jelét.

A nép morogni kezdett.
A jegyzősegéd sápadt lett.
Az elöljárók tanácskoztak.

Valaki azt mondta, a kút megöregedett.
Valaki szerint valaki beleöntött valamit.
Valaki meg azt suttogta, hogy az igazságtalan vízosztást még a fa sem nézte jó szemmel.

Vince azonban csak odalépett, lehajolt a víz fölé, aztán egy tiszta korsót merített.

A korsóban a víz már tiszta volt.

Mindenki csodálkozott.

– Még egyszer! – kiáltották.

A második korsó is tiszta volt.
A harmadik is.

Csak akkor lett zavaros megint, amikor Rudolf maga eresztette le a vödröt.

A tömegben először csönd lett. Azután valaki halkan felnevetett. Aztán egy másik. Aztán az egész tér úgy zsongott, mint a kaptár, ha egyszerre nyílnak ki rajta a rések.

Rudolf elvörösödött.

– Ez valami tréfa! – kiáltotta.

Az öreg Vince azonban fölegyenesedett, és azt mondta:
– Nem tréfa ez, fiam. Csak az történik, ami rendjén van. A tiszta víz nem szereti a piszkos kezet.

No, lett is ebből nagy szóbeszéd.

Az elöljárók, kik addig oly bölcseknek hitték a jegyzősegédet, gyorsan visszaadták a kút gondját Vince kezébe. Rudolfot nem büntették meg nagyon. Nem zárták börtönbe, nem verték dobra a szégyenét. Csak többé nem engedték oda, ahol a közös dolgok körül kellett volna forgolódni.

S ez nagyobb büntetés volt, mint hinnénk.

Mert van ember, akinek nem a szidás fáj a legjobban, hanem ha egyszer kiderül róla, hogy nem nagyobb annál, mint aminek látszani szeretett volna.

Az öreg Vince visszavette a kutat.

Onnantól fogva megint az özvegyasszony kapta az első korsót, ha beteg volt a gyermeke. Aztán az öregember, aztán a munkába siető ember, aztán mindenki más sorjában. És érdekes módon attól a naptól fogva a víz is tisztábbnak látszott, még akkor is, ha ugyanabból a mélyből jött.

Mikor pedig ősszel leesett az első hideg köd a térre, az akácfa alatt valaki ezt a mondatot találta krétával a kútkávára írva:

"A közösből csak az merítsen, akinek a szíve is tiszta hozzá."

Senki sem tudta, ki írta oda.
Vince tagadta.
A gyerekek egymásra mutogattak.
Az akác pedig hallgatott.

De attól a naptól fogva a városban mindenki tudta, hogy nem az a legfontosabb, ki áll a kút mellett. Hanem az, milyen kézzel nyúl a vödör után.

És ha tavasszal újra kivirágzott az akác, az emberek mindig egy kicsit megálltak alatta.

Mert vannak fák, amelyek nem beszélnek.
Csak emlékeztetnek.