A kút, amelyet mindenki ismert.

"Nem az fogy el először, aki keveset ad, hanem aki mindig magát vonja meg másokért."

A falu szélén állt egy régi kút.

Nem volt különösebben díszes, nem volt köré építve kőkorlát, és nem járt hozzá sem tábla, sem harangszó. Egyszerű kút volt, öreg deszkafedéllel, csigával, kötéllel, vödörrel. Mégis mindenki ismerte.

Ha valakinek víz kellett, odament.

Ha szomjas volt az állat, odament.

Ha poros volt a nap, onnan vittek.

Ha baj volt, ha vendég jött, ha elfogyott otthon, ha elfelejtettek időben gondoskodni valamiről — mindig ugyanoda mentek.

A kút adott.

Nem kérdezte, ki jön.

Nem kérdezte, mennyit vitt már tegnap.

Nem kérdezte, más is hord-e oda valamit.

Csak adta, ami benne volt.

Az emberek egy idő után megszokták.

Nem rosszindulatból.

Csak úgy, ahogy az ember megszokja a biztos dolgokat.

A reggelt.

A kenyeret.

A fényt.

Azt, hogy van valaki, aki majd úgyis segít.

A falu végén lakott egy férfi is, aki gyakran járt a kúthoz. Nem vízért a maga részére. Inkább mások miatt. Hol egyik szomszédnak vitt, hol a másiknak. Hol annak, aki beteg volt, hol annak, akinek csak kényelmesebb volt kérni, mint előre gondolkodni.

A férfi sokáig azt hitte, ez rendjén van.

Azt mondta magának:

még ezt kibírom. még ezt megoldom. még ebből is adok. még most sem magam számítok.

És valóban adott.

Időt.

Pénzt.

Erőt.

Figyelmet.

Nyugalmat.

Sokszor olyat is, amiből neki magának már kevés maradt.

Csakhogy vannak kutak, amelyek kívülről mindig ugyanolyannak látszanak, belül azonban napról napra mélyebbre húzódik bennük a víz.

A férfi ezt először nem vette észre.

Csak annyit érzett, hogy nehezebb felhúzni a vödröt. Hogy estére fáradtabb. Hogy reggel kedvetlenebb. Hogy egy-egy kérés már nem együttérzést szül benne, hanem némaságot. Nem azt a békéset, hanem azt, amelyik mögött egyre több visszatartott mondat áll.

Egy napon aztán, amikor már hideg volt a reggel, és a saját házában is sok minden hiányzott, megint kopogtak.

– Csak egy kicsit segíthetnél…

– Csak most az egyszer…

– Neked úgyis van megoldásod…

– Te mindig meg tudod oldani…

A férfi állt az ajtóban, és először hosszú idő után nem azt nézte, mire van szüksége annak, aki előtte állt.

Hanem azt, mi nincs már benne.

Eszébe jutott a gyógyszer, amit napok óta nem váltott ki.

Az ebéd, amit azért hagyott ki, hogy másra elég legyen.

A családja csendje, amely egyre szorosabban húzódott köré, miközben ő még mindig kifelé osztotta, amije volt.

Eszébe jutott, mennyi mindenről mondott le úgy, hogy közben senki sem kérdezte meg tőle:

és nálad van még egyáltalán miből adni?

Akkor becsukta maga mögött az ajtót. Nem durván. Csak véglegesen annyira, hogy a másik ember végre meghallja benne azt, amit addig sosem akart.

– Most nem – mondta.

A másik megdöbbent.

– Miért? Hiszen eddig mindig…

A férfi bólintott.

– Ez a baj.

Csend lett.

A másik először sértődöttnek látszott. Azok az emberek, akik megszokják, hogy mindig kapnak, gyakran igazságtalanságnak érzik az első nemet. Nem azért, mert gonoszak. Hanem mert sosem tanulták meg, hogy a másik ember nem kút, hanem szív.

– Ennyire megváltoztál? – kérdezte végül.

A férfi sokáig nézte.

– Nem – mondta. – Csak végre észrevettem, mennyire elfogytam.

Aznap nem ment senkihez.

Nem oldott meg semmit.

Nem mentette ki más napját a sajátjából.

Hazament.

Leült az asztalhoz. Sokáig nem szólt. A házban csend volt, de most másféle. Nem a lemondás csendje, hanem azé, amikor az ember végre nem fordul el önmagától.

Később elővette a pénztárcáját. Megnézte, mennyi van benne. Nem sok. De annyi igen, hogy ne másokon spóroljon tovább, hanem legalább egyszer saját magát válassza.

Másnap kiváltotta a gyógyszerét.

Nem lett ettől könnyebb minden.

Nem oldódtak meg varázsütésre a gondok.

Nem lett több pénz.

És a faluban sem értette meg rögtön mindenki, miért lett csendesebb, miért lett ritkább, miért nem nyílik mindig az ajtaja.

De valami mégis a helyére került.

Mert a kút, amelyből mindenki húz, egyszer csak kiszárad, ha senki sem gondol arra, hogy vissza is kellene hordani bele valamit.

És az ember is ilyen.

Nem attól jó, hogy mindig ad.

Hanem attól, hogy tudja, meddig adhat úgy, hogy közben ne veszítse el önmagát és azokat, akik érte élnek otthon.

Attól a naptól fogva a férfi nem lett keményebb.

Csak igazságosabb.

Nem mindenkitől fordult el.

Csak attól a hazugságtól, hogy a szeretet ugyanaz, mint a végtelen önfeladás.

És akik igazán szerették, azok nem sértődtek meg a némaságán.

Hanem végre meghallották benne a fáradtságot.

Akit mindig lehet kérni, azt egy idő után nem embernek nézik, hanem lehetőségnek.

Pedig minden szívnek van határa, és nem önzés, ha valaki előbb a saját házában gyújt fényt, mielőtt mások sötétjét kezdené el újra világítani.