A kő, amit senki nem vett észre.

Volt egyszer egy kis falu, ahol a főtér közepén állt egy különös, sötét színű kő.

Senki sem tudta, ki tette oda, mikor és miért.

A legtöbb ember csak kikerülte, néhányan át is léptek rajta, a gyerekek pedig néha megdobálták – mert hát mit ér egy kő, ha nem lehet vele játszani?

Ám volt a faluban egy öregember, aki minden reggel megállt mellette.

Nem simogatta, nem ült rá, nem beszélt hozzá.

Csak megállt.

És továbbment.

Egy napon a falu egyik fiatalja megkérdezte tőle:

– Bácsi, miért nézi olyan sokszor ezt a semmirekellő követ?

Az öreg rámosolygott.

– Mert ez a legfontosabb kő a faluban.

– De hát miért? – csodálkozott a fiú. – Hiszen sötét, csupa repedés, és még útban is van.

Az öreg ekkor lehajolt, és megkopogtatta a kő oldalát.

– Hallod?

A fiú megrázta a fejét.

– Semmit nem hallok.

– Pontosan. – mondta az öreg. – Ez a kő tanít meg arra, amit a legtöbb ember soha nem tanul meg:

hogy csendben is lehet erősnek lenni.

Hogy észrevétlenül is lehet fontosnak lenni.

És hogy attól még, hogy valamit nem szeretnek vagy nem csodálnak, lehet benne fény.

A fiú értetlenül nézett rá:

– Fény? Hát ez a kő olyan fekete, amennyire csak lehet!

Az öreg előhúzott a zsebéből egy rongyot, és elkezdte törölgetni a kő felszínét.

A kő először csak nedves lett, aztán egy kis foltban lassan felragyogott.

– Látod? – szólt az öreg. – Nem kívül fényes. Belül az.

A fiú közelebb lépett.

A sötét kő belsejében valóban fénylő erezet futott végig – olyan, amit csak akkor lehetett látni, ha valaki vette a fáradságot, hogy lehajoljon, megtörölje, és figyeljen.

– Ezt a követ egyszer egy vándor tette ide. – folytatta az öreg. –

Azt mondta, aki megtalálja benne a fényt, az a lelkét is megtalálja.

Aki pedig csak sötétnek látja… az még nem állt meg eléggé.

A fiú hosszú ideig nézte a követ, majd megszólalt:

– Miért nem mondta el ezt senkinek?

Az öreg elmosolyodott.

– Van, amit nem mondani kell.

Hanem hagyni, hogy az emberek maguk jöjjenek rá.

És attól a naptól kezdve a fiú minden reggel megállt a kőnél.

Nem azért, hogy fényt keressen benne.

Hanem hogy emlékezzen arra:

a világ tele van olyan dolgokkal – és emberekkel –, akik kívül sötétnek tűnnek, de belül fényt hordoznak.

És hogy a legnagyobb tanulság mindig ott van, ahol a legkevesebben néznek szét.