A kő, amely fényre emlékezett.

Volt egyszer egy nagyon idős férfi, Antal bácsi, aki minden nap ugyanazon az úton sétált végig a falu szélén.

Nem gyorsan, nem célt keresve, hanem úgy, ahogy az jár, aki már tudja: az út maga a cél.

A botjára támaszkodva lépkedett, és minden lépésnél valami furcsát csinált: előrehajolt, felvett egy követ az út széléről, megsimogatta, majd betette a zsebébe.

A falubeliek sokszor nevetve kérdezték:

– Antal bá', minek magának ennyi kő?

Hiszen a zsebe már úgy dudorodik, mintha titkokat cipelne!

Az öreg csak mosolygott.

– Mert azok is… – mondta csendesen.

De senki sem értette, mit jelent ez.

🌿 Egy napon azonban minden megváltozott

Egy kisfiú, talán nyolcéves, az úttest mellett ült, és az arcát a térdéhez szorította.

Úgy sírt, ahogy csak a gyerekek tudnak: ugyanarra a pontra nézve, mintha attól félne, hogy ha felnéz, a világ is tudni fogja, mennyire fáj neki.

Antal bácsi megállt mellette.

– Fiam… mi bánt?

A gyerek hüppögve felelte:

– Azt mondták… semmire se vagyok jó…

És hogy felesleges vagyok bárhova is…

És ebben a mondatban ott remegett minden, amit egy gyereknek SOHA nem volna szabad hallania.

Antal bácsi lassan leült mellé, ugyanarra a poros útra.

A botját letette maga mellé, és elővette a zsebéből az egyik követ.

– Nézd csak ezt itt – mutatta a gyereknek.

A kő szürke volt, kicsi, és jelentéktelen.

– Látod? – kérdezte.

A kisfiú bólintott.

– Ez a kő ma reggel még a por alatt feküdt. Senki nem látta.

Senki nem mondta rá, hogy szép, különleges, értékes.

Megfordította a követ, és a hátoldalán halvány aranyfény csillogott: az a rész, amit az öreg keze fényesre simított sok-sok nap alatt.

– De ha valamit elég sokáig simítasz… elég sokáig cipelsz… elég sokáig szeretsz… akkor előjön belőle az a fény, ami mindig is benne volt.

A kisfiú lassan felemelte a fejét.

– És én… én is ilyen kő vagyok?

Antal bácsi gyengéden rámosolygott.

– Fiam… te nem kő vagy.

Te fény, amit még senki nem simogatott elég sokáig.

De attól még ott van benned.

Majd a követ a kisfiú kezébe tette.

– Tedd el. És valahányszor azt mondják neked, hogy nincs benned érték… csak fordítsd meg. És nézd meg a fényt.

A gyerek először mosolyodott el aznap.

Apró, félénk, de igazi mosollyal.

– Akkor… ez most az én fénykövem? – kérdezte.

– A te fényed – válaszolta az öreg. –

Amit senki nem lankaszthat el, csak te magad.

🌙 Aznap este egy csoda történt

Amikor a kisfiút hazakísérték a felnőttek, ő az öklébe zárva szorította a kis követ.

És amikor a szomszéd gyerekek megkérdezték:

– Mi van a kezedben?

A kisfiú nem sírt, nem futott el, nem magyarázkodott.

Csak kinyitotta a tenyerét, és azt mondta:

– Ez én vagyok.

Csak még simításra várok.

A gyerekek elhallgattak.

És egy pillanatra mindenki érezte: nem a kő csillog.

A kisfiú szíve.

⭐ Tanulság

Vannak emberek, akik első ránézésre átlagosak.

Vannak szívek, amelyek por alatt szunnyadnak.

Vannak lelkek, akiket túl korán mondtak értéktelennek.

De a fény sosem tűnik el.

Csak vár:

• egy szóra,
• egy érintésre,
• egy emberre, aki meglátja, ami másoknak láthatatlan.

És aki egyszer meglátja ezt a fényt, annak a kezében már ott is van: a világ legnagyobb kincse.