A kéz, ami nem engedte el

"Az igazi barát nem akkor áll melletted, amikor erős vagy, hanem amikor már te sem hiszed el, hogy fel tudsz állni."

Egy kisváros szélén élt két férfi.

Nem voltak testvérek, mégis mindenki úgy emlegette őket:

"a két barát."

Fiatalon együtt kezdtek dolgozni.

Nem volt pénzük, csak egy régi furgonjuk és sok álmuk.

A munkát felezték, a kenyeret is felezték, és amikor kevés volt, a csendet is megosztották.

Az évek teltek.

Az egyiküknek egyszer csak jobban ment.

Szerencséje lett, lehetőséget kapott, és lassan kinőtte a régi furgont, a régi műhelyt, sőt… a régi életet is.

A másik maradt ugyanott.

Nem panaszkodott.

Csak dolgozott tovább, ahogy addig is.

Amikor kérdezték, nem bántja-e, hogy lemaradt, csak ennyit mondott:

– Aki előrébb jut, az nem visz el semmit.

Csak több fényt gyújt.

Egy téli napon azonban minden megfordult.

Az, akinek jól ment, egy rossz döntés miatt mindent elveszített.

Pénzt, munkát, embereket.

Egyetlen dolog maradt neki: a szégyen.

Sokáig nem mert visszamenni a régi baráthoz.

Azt hitte, majd kérdéseket kap, vagy rosszabbat: hallgatást.

De egy este mégis odament.

Nem vitt semmit, csak a kudarcát.

A másik férfi kinyitotta az ajtót, ránézett… és nem kérdezett semmit.

Csak odébb húzott egy széket az asztalnál, és azt mondta:

– Ülj le. Már késik a leves.

A férfi ekkor sírt először.

Nem a veszteség miatt.

Hanem mert rájött: 

Van hely, ahol nem kell bizonyítani.

Csak hazamenni.

Évek múlva újra talpra állt.

Most már ketten.

Nem nagyobb házban, nem több pénzzel – csak tisztább szívvel.

És amikor egyszer megkérdezték tőlük, mi tartotta meg a barátságukat ennyi időn át,

az egyik így felelt:

– A becsület nem az, hogy soha nem esel el.

Hanem hogy van, aki melletted marad, amikor mindenki más elsétál.

A másik csak bólintott.

Mert tudta: Az igazi barátság nem hangos.

Csak nem engedi el a kezed.

Hűség.