A kéz, ami mindig ott volt.

"Az ember nem attól erős, amit elbír — hanem attól, amit továbbad."

Volt egy ember, aki sosem tartotta magát különlegesnek.

Nem volt hangos.

Nem volt példakép.

Csak tette a dolgát.

Reggel felkelt, elindult, intézett, segített, hallgatott.

Ha kellett, adott.

Ha kellett, ott maradt.

Ha nem kérdezték, nem szólt.

Sokan megszokták.

Úgy voltak vele, hogy "ő ilyen".

Mintha magától értetődő lenne, hogy mindig van.

Ha baj volt, hívták.

Ha megoldás kellett, keresték.

Ha csend kellett, akkor is ott volt – csak nem vették észre.

Egyszer megkérdezték tőle:

– Te honnan bírod ezt?

Elgondolkodott.

Nem tudott rögtön válaszolni.

Eszébe jutott egy régi kép.

Egy konyha.

Egy asztal.

Egy kéz, ami letett elé egy tányért, akkor is, amikor nem volt sok minden.

Egy hang, ami nem ígért nagy dolgokat, csak annyit mondott:

– Megoldjuk.

Nem volt benne varázslat.

Nem volt benne nagy bölcsesség.

Csak jelenlét.

Aztán rájött:

Nem ő a különleges.

Hanem az, amit kapott.

A figyelem, amit tovább lehet adni.

A türelem, amit meg lehet tanulni.

A szeretet, ami nem hangos, de megtart.

Az ember nem azért marad ember, mert sokat tud.

Hanem mert emlékszik arra, hogy egyszer ő is rászorult.

És amikor ezt nem felejti el, akkor nem lesz kemény.

Nem lesz közönyös.

Nem lesz halhatatlan.

Csak jelen lesz.

És ez néha többet ér, mint minden erő, minden hatalom, minden nagy szó együtt.

Ami egyszer megtartott, az akkor is él, amikor már nem beszélünk róla.