A kéz, amely visszanyúlt.

.Volt egyszer egy férfi, aki hosszú évekig hitt abban, hogy az élet maga a munka.

Reggel korán kelt, este későn feküdt. A naptárában minden percnek helye volt,

csak a csendnek nem. És valahol útközben, miközben a napokat hajszolta, lassan elveszített valamit, amit nem tudott pontosan megnevezni.

Egy nap egy kávézó teraszán ült. Nem sietett sehova — talán először az életében.

A szemközti asztalnál egy idős férfi ült, kicsit görnyedten,

de a szemében olyan béke volt, amit ő rég nem érzett.

A férfi a kezét a csészén pihentette, és figyelte, ahogy a gőz felszáll.

Csak ült, és jelen volt.

A fiatalabb férfi nézte őt, aztán váratlanul megszólította:

– Maga… csak ül és figyel? Nem unatkozik?

Az öreg mosolygott.

– Nem. Épp most történik minden. Csak észre kell venni.

– Mit? – kérdezte a fiatalabb.

– A másik embert – mondta az öreg. – Nézze csak meg:

itt van, az utca túloldalán egy nő épp megfogja valaki kezét.

Ott a saroknál két gyerek vitatkozik a fagylalton.

És maga most megszólított engem.

Ez mind kapcsolat. És ahol kapcsolat van, ott élet is van.

A fiatalabb férfi elhallgatott.

Nem tudta, mit válaszoljon.

De másnap újra odaült, ugyanarra a székre.

És harmadnap is.

Egyre kevesebbet nézte az óráját, és egyre többet az embereket.

A negyedik napon már ő hívta meg az öreget egy kávéra.

És amikor a gőz felszállt, egyszerre emelték a csészét.

– Most már értem – mondta csendesen. – Nem a kávé miatt jövök ide.

– Tudom – mosolygott az öreg. – Hanem mert most már itt van.

És abban a pillanatban a férfi megérezte, hogy valami visszatért.

Nem nagy dolog volt.

Csak egy kéz, amely odanyúlt hozzá a csendben.

De néha ennyi elég, hogy újra embernek érezd magad.