A keskeny ösvény.

"Nem a könnyű út visz messzire, hanem az, amelyiken a lélek nem téved el."

Egy hegyi faluban élt egy öreg mester.

Nem volt híres, nem járt tanítványok tömege a kapujához.

Csak ült minden reggel a háza előtti kővön,

és nézte, ahogy az emberek elhaladnak mellette.

A faluból két út vezetett kifelé.

Az egyik széles volt, sima és gyors.

A másik keskeny, köves, kanyargós.

A legtöbben az elsőt választották.

Egy nap egy fiatal fiú megállt a mester előtt.

– Melyik út a jobb? – kérdezte.

– Amelyiken gyorsabban leérek…

vagy amelyiken nehezebb menni?

Az öreg nem válaszolt azonnal.

Csak egy marék port vett fel a földről,

és lassan a tenyeréből fújta ki a szélbe.

– A könnyű út – mondta végül –

gyorsan levisz a völgybe.

De nem mindig oda, ahová a szíved menni szeretne.

A fiú sokáig hallgatott.

Aztán a keskeny ösvény felé indult.

Az út meredek volt.

Megcsúszott.

Elfáradt.

Néha visszanézett, és látta a másik úton haladókat, akik már messze jártak előtte.

Egy pillanatra meg is állt.

Majdnem visszafordult.

De eszébe jutott a mester csendje.

Nem a szavai.

A csendje.

És ment tovább.

Amikor leért a völgybe, nem tömeg fogadta.

Nem taps.

Nem dicsőség.

Csak egy tiszta forrás, amelyhez a széles úton járók soha nem jutottak el.

Ott állt a víz mellett, és megértette: Nem az számít, milyen gyorsan érkezünk meg, hanem hogy oda érkezünk-e,

ahová valóban tartozunk.

Évek teltek el.

A fiúból férfi lett.

Visszatért a hegyre.

Az öreg mester már nem ült a kővön.

Csak a helye maradt ott, és egy simára kopott ösvény, amelyet már többen is választottak.

A férfi ekkor mosolygott először igazán.

Mert tudta: a helyes út jutalma nem a dicséret. 

Hanem az, hogy más is rátalál.

A Csend.