A kenyér illata.

Egy kis pékség állt a város szélén.

Nem volt nagy, nem volt modern, de minden reggel onnan áradt az a különös illat, amit messziről is meg lehetett ismerni.

Az emberek nemcsak a friss kenyérért jártak oda, hanem azért is, mert valahogy melegebb lett tőle a reggel.

A pékséget egy idős asszony vezette.

Nem volt gazdag, de mindig volt valami a polcon, amit nem adott el — hanem félretett.

"Azé lesz, akinek ma nem jutott." – szokta mondani.

Egy hideg reggelen egy kislány állt a kirakat előtt.

Az orrát az üveghez nyomta, és nézte, ahogy a pékasszony a kenyeret a rácsra teszi.

Nem mert bemenni, csak állt ott némán.

Az asszony észrevette.

Odament, és halkan kinyitotta az ajtót.

– Gyere csak be, kislány. Hideg van.

A lány habozott, aztán bement.

– Nincs nálam pénz… – mondta halkan.

Az asszony mosolygott.

– Nem baj. A meleg levegőért nem kérünk pénzt.

Aztán levett egy cipót a rácsról,

megkent egy szeletet vajjal, és a gyerek kezébe adta.

– Egyél. Ez ma a te reggelid.

A lány leült a sarokba, és lassan evett.

A kenyér meleg volt,  és valami furcsán biztonságos érzés járta át.

Amikor végzett, odament az asszonyhoz, és csak annyit mondott:

– Köszönöm. Egyszer én is adok majd így valamit valakinek.

Az asszony elmosolyodott.

– Akkor tedd meg.

Mert a jóság nem kenyér, amit elfogyasztunk.

A jóság kovász, amit tovább kell adni.

Évek múltán, amikor a pékség már bezárt, egy új bolt nyílt a helyén.

A tulajdonos egy fiatal nő volt — a bejárat fölött pedig egy tábla függött:

"A jóság kenyere – minden szeletből marad valakinek."

Tanulság

A jóság nem vagyon és nem szándék, hanem mozdulat, ami tovább él másokban.

Aki ad, az nem veszít — csak meggyújt egy új lángot.

És ez a láng sosem alszik ki, amíg lesz valaki, aki hisz benne, hogy a világ nem kenyérből él, hanem abból a melegségből, amit adni tudunk.