A kalap, amely mindig visszatalált.

Volt egyszer egy kisváros, ahol mindenki ismert mindenkit, és ha valaki reggel tüsszentett a főtéren, délutánra már a malomnál is azt kérdezték tőle:
– Na, elmúlt?

Ebben a városban lakott egy öreg szabó, bizonyos Károly bácsi, aki olyan pontosan tudott gombot varrni, mintha az Úristen külön cérnával teremtette volna a kezét. Károly bácsinak volt egy barna kalapja. Nem szép kalap volt, nem is új, sőt a szalagja kissé félreállt rajta, mintha maga a kalap is tudná, hogy nem kell mindent olyan komolyan venni.

Hanem ennek a kalapnak volt egy különös szokása.

Mindig eltűnt.

Nem végleg. Csak egy-egy napra. Néha fél délutánra. Néha a délelőtti harangszó és az esti leves között. Károly bácsi letette valahová, aztán hűlt helyét találta.

– Már megint elment sétálni – mondta ilyenkor teljes nyugalommal.

A város népe eleinte nevetett ezen.
– Ugyan már, Károly bácsi, a kalap nem sétál.
– Nem? – kérdezte ő. – Akkor magyarázzák meg, miért mindig máshol kerül elő.

Egyszer a pék hozta vissza.
– A kemence mellett találtam.
– Mondtam én – bólintott Károly bácsi. – Szereti a meleget.

Máskor a sekrestyés.
– A templompadon maradt.
– Nem csodálom. Jó hely az elmélkedésre.

Harmadszor a hentesfiú vitte haza.
– A padon volt a piacon.
– Hát igen – mondta az öreg. – Szereti tudni, mennyi az ára mindennek.

A városban lassan mindenki várta, hová tűnik el legközelebb a barna kalap.

De a legnagyobb kaland egy áprilisi napon esett meg vele.

Aznap reggel vásár volt. Károly bácsi kiült a tér sarkára egy székre, maga mellé tette a kosarát, fejére a kalapot, és nézte az embereket. Ez volt a kedvenc mulatsága. Nem kellett hozzá se pénz, se muzsika, csak egy kis napfény és elég kíváncsiság.

A vásáron ott sürgött-forgott egy kisfiú is, Palkó, aki mindenhez túl közel ment, mindent meg akart fogni, és percenként háromszor kérdezte:
– Ez mire való?
– Az miért olyan?
– Ezt meg lehet enni?

Az anyja már majdnem sírt a fáradtságtól.

Palkó egyszer csak meglátta Károly bácsi kalapját.
– Milyen vicces kalap! – kiáltotta.
– Annál is viccesebb, mint gondolnád – mondta az öreg. – Néha magától is eltűnik.

Palkó szeme elkerekedett.
– Igazán?
– Igazán hát. De csak akkor, ha valaki nagyon szomorú, vagy nagyon unatkozik körülötte.

A fiú ezt olyan komolyan vette, mint a templomi csengőt. Egész délelőtt a kalapot figyelte. Hátha történik valami.

És történt is.

Délutánra a vásár közepén egyszer csak nagy sírás támadt. Egy kislány elveszítette a piros szalagját, amit az anyjától kapott, és úgy zokogott, mintha legalább a nap esett volna le az égről.

Az emberek tanácstalanul álltak körülötte.
Volt, aki vigasztalta.
Volt, aki szidta, hogy miért nem vigyázott rá.
Volt, aki már a szalagra sem emlékezett, csak arra, hogy dél van, és megéhezett.

Károly bácsi ekkor levette a kalapját, belenézett, mint aki valami titkot keres benne, majd halkan azt mondta:
– No, most már igazán mehetnél.

Azzal letette maga mellé a székre.

A következő pillanatban Palkó kiáltott fel:
– Eltűnt!

És valóban: mire mindenki odanézett, a kalap már nem volt a széken.

Nagy nevetés támadt.

– Hová lett?
– Ki vitte el?
– Csakugyan tud sétálni?

A kislány a sírás közepette is abbahagyta egy pillanatra a zokogást.

Negyedóra múlva a kalap a szökőkút peremén került elő.
Benne pedig ott feküdt a piros szalag.

Senki nem látta, hogyan került oda.
Senki nem értette.
Palkó meg volt győződve róla, hogy a kalap mentette meg a napot.
A kislány úgy ölelte magához a szalagot, mintha kincset kapott volna vissza.
Az anyja pedig még Károly bácsit is megölelte örömében, aki ettől annyira zavarba jött, hogy majdnem leejtette a kalapját újra.

– No lám – mondta végül az öreg, miközben visszatette a fejére. – Megint dolga volt.

Attól a naptól fogva a város népe már nemcsak azt kérdezte, hová tűnt a kalap, hanem azt is:
– Ugyan, ma vajon kinek segít?

Volt, hogy csak egy félmosolyt találtak benne.
Volt, hogy egy elveszett gombot.
Egyszer egy cukorkát is, amit senki sem vallott magáénak.
De akármi történt, valahogy mindig ott volt körülötte egy kis derű.

Károly bácsi pedig sosem magyarázta meg.

Csak annyit mondott:
– Az életben kell lennie néhány dolognak, amit jobb nem túl komolyan érteni. Különben a végén az ember még elfelejtene örülni.

És a városban, ha valaki nagyon búsan indult reggel, gyakran ezt mondták neki:
– Ugyan, ne lógasd az orrod. Lehet, hogy ma még Károly bácsi kalapja is feléd sétál.

Zárómondat

Van, amit nem azért kell megérteni, hogy higgyünk benne —
hanem azért, hogy legyen min mosolyogni, amíg történik.