A kabát, amit már senki sem hordott.

Az öreg varrónő műhelyének ablaka mindig félig nyitva állt.

A város lakói néha csak azért mentek el előtte, hogy hallják az apró, ritmusos kattogást, ahogy a varrógép tűje át-áttörte az anyagot.

Mintha az időt öltené össze.

Egy napon egy fiatal nő lépett be az ajtón, kezében egy férfikabáttal.

A kabát régi volt, a szövete megkopott, a zsebében még őrizte valaki rég letett melegségét.

– Meg lehet javítani? – kérdezte félve.

A hangja olyan volt, mint aki nem is a kabátról beszél, hanem valami nála is törékenyebbről.

Az öreg varrónő óvatosan végigsimította az anyagot.

Érezte, hogy egy élet van benne.

A varrások között ott volt valaki lépteinek ritmusa, a váll vonalában ott volt egy ölelés emléke, a gallér szélén ott volt két csendesen letörölt könnycsík sója.

– Javítani lehet – mondta. – De nem lesz olyan, mint újkorában.

A fiatal nő lehajtotta a fejét.

– Én nem azt szeretném, hogy új legyen…

csak azt, hogy tovább éljen.

A varrónő ekkor megértette.

Nem egy kabátot hoztak neki.

Egy történetet. Egy hiányt. Egy szeretetet.

Napokon át dolgozott rajta.

Megvarrta, amit el lehetett varrni, kicserélte a vállpántot, új bélést tett bele, de a repedéseket nem fedte el teljesen.

Hagyott bennük egy finom jelet, hogy látható legyen: valami fontos egyszer már eltört.

Amikor visszahozta, a fiatal nő hosszú percekig csak nézte.

A kezével követte a varrás mentén a finom, különös ívet,

amit az öreg mester hagyott ott szándékosan.

– Miért nem tüntette el teljesen a hibákat? – kérdezte.

A varrónő elmosolyodott.

– Mert ami túl tökéletes, az nem vigasztal.

Csak ami emberi.

A nő ekkor magához szorította a kabátot, és először érezte úgy hónapok óta, hogy a hiány nem üres, hanem megtelt emlékkel.

Másnap egy parkban látták sétálni.

Nem volt rajta a kabát — csak vitte maga mellett, két kézzel,

mintha valakit fogna, aki már nincs ott.

És aki ránézett, megértette: a szeretet néha úgy marad velünk,

hogy átvarrjuk a múlt szakadásait, és beleöltjük a jelenbe azt, amit nem tudtunk megtartani.

Mert vannak ruhák, amelyeket már senki sem hord — de mégis melegítenek.