A kabát a padon

Aznap különösen hideg volt.

Nem az a sietős, szeles hideg, hanem az, ami lassan bemászik az ember kabátja alá, és ott marad.

A férfi a parkon ment keresztül, amikor meglátta a padot.

A padon pedig egy kabát feküdt.

Nem régi, nem szakadt – csak ott volt, gondosan összehajtva.

Megállt.

Körülnézett.

Senki.

Eszébe jutott, hányszor ment már el dolgok mellett így, anélkül, hogy megállt volna.

Most mégis leült, és a kabátot a kezébe vette.

Meleg volt.

Nem új meleg.

Olyan, amit valaki hordott.

Amiben valaki lélegzett.

A férfi nem vitte el.

Nem is hagyta ott.

Felvette, és egy hajléktalan ember vállára tette, aki a közeli bejáratnál ült, csendben.

Nem mondott semmit.

Nem várt köszönetet.

Csak bólintott, ahogy az ember is bólintott vissza.

Amikor továbbment, észrevette, hogy nem fázik annyira.

Pedig a kabát nem rajta volt.

Aznap este arra gondolt:

lehet, hogy a hideg nem mindig kívülről jön.

És a meleg sem.

Van, amikor elég megállni.

Elég észrevenni.

Elég továbbadni azt, amit nem nekünk szántak örökre.

Mert a valódi meleg nem az anyagban lakik, hanem abban a mozdulatban, amikor az ember nem fordítja el a fejét.