A jelképek súlya.

"Aki túl hamar akar jelképpé válni, arról könnyen kiderülhet, hogy még emberként sem állt össze egészen."

Vannak emberek, akik túl hamar akarnak többek lenni önmaguknál.

Nem elég nekik, hogy emberként álljanak meg.
Túl gyorsan akarnak jellé válni, zászlóvá, hivatkozássá, történelmi képpé.
Úgy nyúlnak a nagy szavakhoz, mintha a súlyukat is magukra vehetnék velük együtt.

Pedig a jelkép nem ruha.
Nem lehet csak felvenni.
A jelkép mögött mindig élet kell legyen, tartás, csend, felelősség, belső rend.
Valami, ami már akkor is áll, amikor még nincs fény, nincs tömeg, nincs taps.

Aki túl hamar akar jelképpé válni, az gyakran még a saját emberi méretétől is menekül.
Mert könnyebb nagy szerepbe állni, mint csendben összerakni önmagunkat.
Könnyebb zászlóvá lenni, mint gerinccé.
Könnyebb történelmet idézni, mint méltónak lenni hozzá.

És ilyenkor történik meg az, ami mindig megtörténik:
a jelképek túl nagyok lesznek az emberre,
a díszletek hangosabbak lesznek a tartásnál,
és a szerep előbb kezd beszélni, mint a lélek.

Pedig a valódi nagyság sosem siet.
Nem akar rögtön emlékmű lenni.
Előbb ember marad.
Összeáll.
Elbírja a saját csendjét.
És csak azután lesz belőle valami, amire mások felnézhetnek.

Mert a jelkép nem attól lesz igaz, hogy sokan nézik.
Hanem attól, hogy van mögötte valaki, aki egyedül is ugyanaz marad.