A ház két oldala.

Volt egyszer egy ház, amelyben egykor gyermekek kacagása verte vissza a falakat. A konyhában illatozott a vasárnapi ebéd, az udvaron bicikli csilingelt, este pedig a szobák ablakán át fények szűrődtek ki a sötétbe. A ház nem csak téglából állt – szavakból, ígéretekből és közös álmokból épült.

Két ember írta alá a tulajdon lapját: férj és feleség. Amikor az utak elváltak, nem lett könnyebb. A válás papírjai ott feküdtek a fiók mélyén, de az ígéret, amit a férj tett, ott maradt a szívben: "Maradjatok csak itt a gyerekekkel, amíg fel nem nőnek."

Évek teltek el. A gyerekek felnőttek, messzire szálltak. A házban csend lett, de a falak őrizték minden nevetés visszhangját. A feleség minden reggel ugyanazt a kilincset fogta meg, ugyanazokat a falakat simította végig, s nem gondolt arra, hogy valaha idegen is lehetne számára.

Most azonban a férj másképp látja. Új élettárs áll mögötte, és a tulajdoni hányad papíron érték, amit ki lehet váltani, el lehet adni, pénzzé lehet tenni. De vajon a ház valódi értéke mérhető-e egy forintosított összegben?

A kérdés ott lebeg kettejük között:

Kinek az otthona ez? Egy tulajdonjogé, vagy annak a szíve, aki itt élte le a fél életét?

A bíróság talán ítéletet mond majd, de a döntést nem a falak, nem is a papírok hozzák – hanem az emberi szív.

És hogy mi lesz a ház sorsa? A történet itt marad nyitva. Mert vannak kérdések, amelyeket nem a törvény, hanem az emberség válaszol meg.