A híd őre

"A tartás nem hangos — csak megtart."

Egy hegyi faluban volt egy keskeny fahíd a patak felett.

Nem volt rajta tábla.

Nem volt rajta dísz.

Csak két erős gerenda és néhány szög.

Az emberek nap mint nap átkeltek rajta.

Siettek. Beszélgettek. Néha panaszkodtak is, hogy recseg.

Egyszer egy fiatal férfi odament az öreghez, aki minden reggel kiment megnézni a hidat.

– Miért törődsz vele ennyit? – kérdezte. – Senki sem köszöni meg. Ha egyszer leszakad, majd csinálnak másikat.

Az öreg végigsimított a korláton.

– Nem azért nézem meg, mert féltem magam – mondta. –

Hanem mert tudom, hány ember lép rá anélkül, hogy észrevenné, min megy át.

A fiatal legyintett.

– De hát nem te építetted.

– Nem – bólintott az öreg. –

De én használom. És ha rajtam múlik, nem hagyom gyengülni.

Egy nagy esőzés után a patak megáradt.

A víz csapkodta a gerendákat. A híd recsegett.

Az öreg egész éjjel ott maradt. Nem hősködött. Csak megtámasztotta, ahol kellett.

Reggelre a víz visszahúzódott.

Az emberek újra átkeltek.

Nem tudták, mi történt az éjszaka.

Nem tudták, hogy valaki ott állt, mikor a híd roskadozott.

De a híd állt.

Az öreg nem beszélt róla.

Nem kérte, hogy lássák.

Csak tudta: ha rajta múlik, amit használ, azt erősíti.