A híd kulcsa.

Volt egyszer két régi jóbarát. Egyikük neve János volt, a másiké Gábor.
Évtizedek óta ismerték egymást, együtt jártak utakon, közös emlékek százait hordták a hátukon.
Csakhogy János idővel megváltozott. Egyre többször tett ígéretet másoknak, és mindig úgy bízott meg bennük, mintha Gábor majd a háttérből úgyis helyrehozná a hibákat. Ha a munka félrement, ha a híd félkészen maradt, János mindig úgy gondolta: "Nem baj, Gábor úgyis segít. Ő a biztos kulcs, aki kinyitja az ajtót, amin én elakadtam."
És valóban, sokszor így is volt. Gábor odaállt, kijavította a hibákat, és vitte a hátán nemcsak a saját, hanem János terheit is. Csakhogy egy idő után észrevette: János már nem tanul a hibáiból. Sőt, inkább megszokta, hogy a felelősséget mindig átháríthatja.
Ekkor Gábor megállt.
– A kulcs nálam van, János – mondta. – De nem minden ajtót fogok kinyitni helyetted. Ha mindig én oldom meg, te soha nem tanulod meg a saját utadat járni.
És itt jött a felismerés: a segítség nem kötelesség, hanem ajándék.
Aki ajándéknak tekinti, az megbecsüli.
De aki követeli, az előbb-utóbb elveszíti.
---
Ez a történet rólam Gáborról szól: arról, hogy az én felelősségem nem az, hogy más hibáit mindig kijavítsam – hanem az, hogy tudom, mikor kell átadni a kulcsot, és mikor kell megőrizni.