A híd ellenőre.

A legfontosabb dolgok gyakran azért maradnak meg, mert valaki csendben vigyáz rájuk.

A folyó fölött állt egy régi híd.

Nap mint nap százak keltek át rajta.

Siető emberek, biciklisek, autók, gyerekek az iskolába.

A híd egyszerűen ott volt.

Mint minden dolog, amit megszokunk.

Senki sem gondolkodott rajta.

De minden hajnalban, amikor még köd ült a víz fölött, egy ember lassan végigsétált rajta.

Megállt itt-ott.

Megkopogtatta a korlátot.

Lenézett a tartógerendákra.

Néha csak hallgatott.

Nem volt sietség.

Mert ő tudta, hogy a híd nem attól marad állva, hogy sokan járnak rajta, hanem attól, hogy valaki időnként megáll, és figyel.

Az emberek napközben átsétáltak rajta.

Beszélgettek, telefonáltak, vitatkoztak.

A híd nem szólt semmit.

És az az ember sem.

Csak minden reggel visszajött.

Nem kérdezte, észrevették-e.

Nem mondta, hogy rajta múlik valami.

Csak tudta, hogy ha egyszer nem jönne, a híd ugyanúgy állna egy darabig.

De a csendes dolgok mindig akkor romlanak el, amikor senki sem figyel rájuk.

Ezért ő figyelt.

És a város soha nem tudta meg, hogy valaki minden hajnalban vigyázott rá.

Vannak emberek, akik nem építik a hidakat.

De ők azok, akik megőrzik őket.

És néha éppen ez tartja össze a világot.