A híd, amely mögötted maradt.

Volt egyszer egy hosszú híd egy folyó fölött.

Nem új volt, nem régi — csak ismerős.

Sokan jártak rajta át, de volt egy ember, aki nap mint nap gondozta: deszkát cserélt, szeget ütött, és ha valaki megbotlott, felsegítette.

Nem fizettek érte, nem is kért érte semmit.

A híd olyan volt neki, mint egy régi barátság: nem számolta, mennyibe kerül, csak tette a dolgát.

Egy napon átjött rajta egy férfi, aki mindig hangos volt, mindig sürgetett, mindig bizonygatni akarta, hogy ő erős, és nélküle a híd sem állna meg.

– Én tartom össze ezt az egészet! – mondogatta. –

Nélkülem nem megy semmi!

A híd őre azonban tudta, hogy a híd sosem azért áll, mert valaki hangosan kijelenti, hanem mert valaki csendben gondozza.

Egy napon a férfi újra átért a túlpartra, és elfelejtett valamit, amit korábban mindig oda akart adni: egy kis erszényt, fizetséget, köszönetet, bármit, ami jelezné, hogy érti a másik munkáját.

De most nem hozta.

És amikor rákérdezett, azt mondta:

– Otthon hagytam. Mindegy. Majd legközelebb.

Az őr ránézett, és ennyit mondott:

– Nem kell már.

Ha nem hoztad el, akkor nem is akartad elhozni.

Nem volt harag a hangjában.

Csak egyszerű, tiszta megértés.

A férfi felkapta a vizet.

Vádaskodott, kiabált, régi dolgokat hánytorgatott fel, mintha a múlt hangjai visszahozhatnák azt, amit a jelenben elveszített.

Ő azonban csak csendben állt.

És ekkor rájött valamire, amit az ember néha csak harminc év után ért meg:

Nem mindenki tud átkelni ezen a hídon veled együtt.

Van, aki csak addig jön, amíg szüksége van rád.

Amint már nem támaszkodhat rád ugyanúgy, továbbáll, vagy hangos lesz, mert a csendben nem marad kapaszkodója.

A híd őre ekkor kimondta azt, amit rég érzett, de eddig nem fogalmazott meg:

– Ha ennyi év alatt nem láttad, ki vagyok, akkor nincs több, mit mondanom.

A híd tovább visz engem — de téged nem kell tovább kísérjelek.

A férfi még mondott valamit távolodva, de már nem értett belőle semmit.

A szél elvitte a hangját, mintha nem is volt volna fontos soha.

Az őr pedig átsétált a hídon, megnézte a deszkákat, és úgy döntött: nem csukja be maga mögött.

A híd maradjon nyitva — de ő most másik irányba indul.

És ahogy távolodott, egy különös nyugalom ereszkedett rá.

Nem veszített el semmit.

Inkább visszakapott valamit, amit sokáig tartott másnak: önmagát.