A határ.

Végszó "A másik kabátja." Gondolathoz.

"A sajnálat lát, a felelősség mérlegel — és a kettő közé határt húzni nem szívtelenség, hanem érettség."

Van az a pont, ahol az ember már nem közömbös, de még nem felelős.

Ezt hívják sajnálatnak.

Látjuk a gyerekeket.

Érezzük a rendetlenséget, ami nem csak a szobákban van, hanem az életekben is.

És tudjuk: élhetnének másképp.

A sajnálat ilyenkor közel húz.

A felelősség viszont megállít.

Mert nem minden, ami fáj, a mi dolgunk.

És nem minden hiány, amit észreveszünk, kérés.

Van, ahol a segítség nem megoldás lenne, hanem pótlás.

És a pótlás csak tovább tolja el azt, akinek lépnie kellene.

A gyerekek mondatai mélyebbre vágnak, mint a rendetlenség.

De a fájdalom nem jogcím.

És a szeretet nem kötelez arra, hogy más életét a sajátunk helyett éljük.

A felelősségnek határa van.

Nem szívből, hanem erőből.

És aki ezt a határt felismeri, nem keményebb lesz, hanem tisztább.

A sajnálat együttérzés.

A felelősség döntés.

A kettő között állni nem könnyű.

De ott marad ember az ember.

“Nem minden fájdalom kér tőlem életet.”