🌌 A Hang, amely hallgatott.

Volt egyszer egy ember, aki egész életében válaszokat keresett.

Könyveket olvasott, mestereket hallgatott, csillagokat figyelt,

de a kérdései nem lettek kevesebbek — csak mélyebbek.

Egy napon, mikor már fáradt volt a kereséstől, elindult a hegy felé,

ahol a bölcs ember élt, akiről azt beszélték: ő mindent tud.

Napokig ment, amíg végül megtalálta a kis házat a sziklák között.

Ott ült a bölcs, egy mécses mellett, és csendben figyelte a lángot.

A vándor leült vele szemben, és halkan megszólalt:

– Mester, azt mondják, te tudod a választ minden kérdésre.

Mondd meg hát: mi az élet értelme?

A bölcs nem felelt.

Csak egy apró követ vett a kezébe, és beledobta a közeli tóba.

A víz fodrozódni kezdett, körök indultak el,

és a csend szinte hallhatóvá vált.

– Nézd, – mondta a bölcs. – ez volt a kérdésed.

És ez a víz… a világ.

A vándor türelmetlen lett.

– De hol a válasz? – kérdezte.

A bölcs elmosolyodott:

– A válasz nem az én szavaimban van.

Hanem abban a pillanatban, amikor te meghallod a csendet, amit a víz után hagyott.

A vándor először nem értette.

De amikor este lett, és a hegyek mögött kihunyt a nap, leült a tó partjára, és csak hallgatott.

Nem gondolt semmire. Nem várt semmit.

Csak engedte, hogy a víz, a szél és a csillagok egyetlen mozdulatlansággá olvadjanak benne.

És akkor, valahol mélyen, megértett valamit, amit nem lehetett kimondani.

Nem szavakban, hanem egy rezdülésben.

Nem gondolatban, hanem jelenlétben.

Másnap, amikor a bölcshöz visszatért, már nem kérdezett semmit.

Csak bólintott, és azt mondta:

– Köszönöm, hogy nem feleltél.

A bölcs elmosolyodott, és így szólt:

– Mert minden válasz addig szól, amíg meg nem hallod a csendet, amelyben önmagad visszhangzol.

⸻

"A végső megértés nem a szavakban rejlik, hanem abban a csendben, ahol a világ az emberben kezd el hallani.”