A gyertyák története.

Volt egyszer egy öreg templom, amelynek sarkában négy gyertya égett. Nem nagy lánggal, de elég fénnyel ahhoz, hogy bevilágítsák a csendes teret. Amikor az éj leszállt, és az emberek már hazamentek, a gyertyák beszélgetni kezdtek egymással.

Az első gyertya így szólt:

– Én vagyok a Béke. Oly sokszor próbáltam összebékíteni embereket, családokat, nemzeteket… de mindenki inkább a saját igazát keresi, és haragszik a másikra. Elfáradtam. Már nincs értelme égnem. – E szavakkal lassan kialudt.

A második gyertya sóhajtott, majd megszólalt:

– Én vagyok a Hit. Annyi évszázadon át erőt adtam az embereknek. De ma? Az emberek a látható dolgokban hisznek, nem a láthatatlanban. Azt mondják, én csak mese vagyok. Nem vagyok már fontos. – És lángja lassan kialudt.

A harmadik gyertya szomorúan remegett:

– Én vagyok a Szeretet. Oly sok szívben otthonra találtam… de mostanában csak közöny, önzés és kapzsiság maradt. Az emberek elfelejtették, mit jelent adni, ölelni, megbocsátani. – És a Szeretet lángja is kialudt.

A templomot hirtelen sötétség borította, csak a negyedik gyertya pislákolt. Ebben a pillanatban egy kisgyermek lépett be. Meglátta a kialudt gyertyákat, és sírva fakadt:

– Miért alszotok ki? Nélkületek olyan sötét és félelmetes minden!

Ekkor a negyedik gyertya, a Remény, így szólt lágy hangon:

– Ne sírj, kicsim. Amíg én itt vagyok, addig mindig újra meg lehet gyújtani a többieket.

És a Remény lángjával újra meggyújtotta a Békét, a Hit-et, és a Szeretetet. A templom újra fényben úszott.

Tanulság:

Az életben sokszor úgy érezzük, hogy minden kihuny körülöttünk: a béke, a hit, vagy akár a szeretet. De amíg van egyetlen szikra remény, addig minden újraéledhet. Nem a sötétség az erősebb, hanem a fény – csak valakinek meg kell gyújtania újra.

Csattanó: 

Néha elég egyetlen ember, egyetlen jó szó, egyetlen apró tett, hogy másokban is fellobbantsa a lángot. És lehet, hogy az az ember éppen te vagy.