🕯️

Az első gyertya fénye

Volt egyszer egy apró kis falu, ahol az emberek már napok óta a hideg szélben siettek haza.

A tél korán érkezett, a nappalok rövidek lettek, és mindenki érezte a csend súlyát: mintha a világ kicsit sötétebb lenne, mint máskor.

A templom melletti kis házban élt egy idős asszony, Ilonka néni.

Ő volt az, akit mindenki ismert, mert sosem ment el úgy valaki mellett, hogy legalább egy mosolyt ne ajándékozzon neki.

De idén… valahogy eltűnt a mosolya.

Egy éve meghalt a férje.

Első advent nélküle.

A csend most nem nyugalom volt — hanem üresség.

Ilonka néni egész nap összehúzott vállakkal ült az ablaknál, és csak nézte a teret, ahol a falu ádventi koszorúja állt, rajta négy nagy gyertyával.

Az elsőt ma este gyújtják meg.

De Ilonka nem akart kimenni.

Nem volt ereje.

Ekkor történt valami

Két gyerek kopogtatott az ajtaján.

Egy kisfiú és a húga, karácsonyi mintás sapkában.

– Ilonka néni – mondta a fiú –, anyu azt mondta, hogy maga mindig kinn szokott lenni a gyertyagyújtáson.

Most is velünk jön, ugye?

Az asszony elmosolyodott, de szomorúan.

– Most nem, drágáim.

Ó… már nem olyan egyszerű nekem…

A kislány előrelépett, és két kézzel átölelte Ilonka térdét.

– De Ilonka néni… maga azt mondta tavaly, hogy a fény mindig akkor kell a legjobban, amikor nem akar felállni az ember.

Akkor most kell magának a legjobban.

Ilonka néni szeme megtelt könnyel.

A gyerekek nem tudták, hogy ezek a szavak éppen a férje szavai voltak…

Akkor mondta neki utoljára, amikor még együtt álltak az első gyertya mellett.

A néni mély levegőt vett.

Megsimogatta a gyerekek fejét.

– Igazatok van. Menjünk.

A tér közepén már gyülekeztek az emberek

A koszorú körül mindenki csendben állt.

Az első gyertya még sötét volt.

A hideg már majdnem megfagyasztotta a levegőt.

De amikor Ilonka néni odaért, mintha egy halk moraj futott volna végig a téren.

Nem volt taps.

Nem volt szó.

Csak egy csendes "de jó, hogy itt van" érzés.

A polgármester ránézett, és finoman biccentett.

– Ilonka néni… szeretné meggyújtani az első gyertyát?

A néni remegő kézzel lépett előre.

A gyerekek mögötte álltak, mint két kis őrangyal.

Ahogy meggyújtotta az első gyertyát, a láng először kicsi volt, bizonytalan… majd lassan, puhán felemelkedett, és meleg fénnyel töltötte be a teret.

Abban a pillanatban Ilonka néni nem volt többé egyedül.

A férje szavai ott csendültek benne:

"A fény mindig visszatalál."

Valami különös történt

Az emberek nem szóltak, de a fény átutazott egyik arcról a másikra.

Megvilágította a hideg orrakat, a megfáradt szemeket, a reménykedő mosolyokat.

És amikor a gyerekek megfogták Ilonka néni kezét, valami felmelegedett benne — nem a teste, hanem a lelke.

A láng tükröződött a szemében.

És akkor halkan így szólt:

– Tudjátok… az első gyertya mindig a reményről szól.

Nem arról, amit látunk…

hanem arról, amit még nem.

A remény nem hangos.

Nem erős.

Olyan, mint ez a láng: kicsi, de nem hagy el.

És ahogy mondta ezt, a gyerekek még szorosabban bújtak hozzá, mintha ők is éreznék, hogy valami most gyógyul benne.

Tanulság

Advent első gyertyája nem a külső fényt hozza el — hanem azt, amit belül hordozunk.

A reményt, amely akkor gyullad meg, amikor valaki mellettünk áll,

amikor kézen fog, amikor azt mondja:

"Nem kell erősnek lenned. Elég, ha eljössz."

Mert a fény mindig visszatalál.

Még akkor is, amikor már azt hisszük, nem lesz többé világos.