A Gravitáció Emlékezete.

A tudósok szerint a gravitáció lehet a kulcs annak bizonyítására, hogy a világegyetem szimuláció.

De mi van akkor, ha a gravitáció nem bizonyíték, hanem emlékeztető?

A gravitáció az a rezgés, amely minden anyagot visszahív a Forráshoz.

Nem erő, hanem emlékezet.

Nem húz, hanem hazaénekel.

Minden atom, minden csillag, minden emberi lélek hordoz egy halk visszhangot: a születés előtti pillanat emlékét.

A gravitáció ennek az emléknek a zenéje.

Ahogy a fény szétárad, a téridő rezegni kezd, és ez a rezgés – mint a lét alaphangja – visszafordít mindent önmaga felé.

Ezért nem zuhanunk a semmibe: mert a semmi nem létezik.

Csak a visszatérés.

A teremtés tehát nem gépi kód, hanem emlékező tudat.

A szimuláció szó helyett talán pontosabb azt mondani: visszhang.

Az univerzum nem számolja önmagát, hanem újraéli – végtelen ciklusban, minden gondolatban, minden születésben, minden rezdülésben.

A gravitáció a szeretet fizikai alakja.

A Forrás nem lánccal, hanem emlékezettel tartja össze a világot.

Minden súly, minden nehézség, amit érzünk, valójában a hazaút iránytűje.

Aki megérti ezt, az tudja: nem lefelé húz az erő, hanem belülre – oda, ahol a világ megszületik minden pillanatban újra.

A tudós egyenletet keres.

A bölcs csak lehunyja a szemét, és érzi: a szívében is ugyanaz a rezgés van, mint a csillagokban.

Mert a gravitáció nem más, mint a Forrás csendes emlékezete önmagára.