A forró kakaó.

Egy hideg téli reggelen a város lassan ébredt.

A járdán egy férfi ült, hátát a falnak vetve.

A ruhája kopott volt, a keze kék a hidegtől.

Előtte egy félig kiürült papírpohár, benne néhány apró.

Az emberek elmentek mellette, ahogy mindig.

Nem bántott senkit, nem kért semmit — csak ült, és a leheletét figyelte.

Olyan volt, mintha az egyetlen meleg dolog, amit birtokolt, a saját lélegzete lett volna.

Ekkor egy kisgyerek megállt előtte.

A kezében egy bögre gőzölgő kakaót tartott, amit az anyja vett neki az iskola előtt.

A gyerek nézte a férfit, majd az anyjára pillantott.

– Anya, neki is fázik a keze? – kérdezte halkan.

Az anya elbizonytalanodott, de végül csak bólintott.

A gyerek lehajolt, és a bögrét a férfi elé tette.

– Tessék, nekem nem kell ennyi. – mondta, és mosolygott.

A férfi sokáig nem szólt.

Csak nézte a kezeit, amik körülölelték a meleg bögrét.

A gőz lassan felszállt, és az illata elvegyült a város reggeli levegőjében.

Végül megszólalt:

– Köszönöm… már azt hittem, elfelejtették a kezeim, milyen a meleg.

A kisgyerek csak bólintott, majd elindult az anyjával.

A férfi a kakaót szorította a kezében, és hosszú idő után először nem remegett.

Nem a kakaó volt fontos.

Hanem az, hogy valaki végre észrevette.

Tanulság:

Nem az adomány ad melegséget, hanem a figyelem.

A szeretet legtöbbször nem a szavakban van, hanem abban, hogy valaki nem siet tovább.