A forrás, amely túl bőven adott.

Volt egyszer egy falu a hegyek lábánál. A falubeliek minden nap messziről hordták a vizet korsókban, mert a források magasan voltak, és a víz drága kincsnek számított. Néhány ember megtanulta, hogyan kell a köveket faragni, csatornákat építeni, és ezért nagy tisztelet övezte őket. Ők voltak a víz mesterei.

Egy nap azonban történt valami. A hegy oldalából új forrás tört elő. Nem kellett érte fáradozni, nem kellett köveket rakni, nem kellett csatornákat építeni. A víz csak folyt, bőven, tisztán és szabadon. Bárki odamehetett, és megtölthette a korsóját.

Először mindenki boldog volt. Nem kellett többé fizetni a vízmestereknek, nem kellett várni, nem kellett hajnalban kelni. De ahogy múlt az idő, a vízmesterek egyre inkább aggódtak.

– Ha a forrás így tovább ad vizet, ránk senkinek sem lesz szüksége – mondták. – Nem becsülnek majd bennünket.

Ezért tanácsot ültek, és azt mondták a falunak:

– Vigyázzatok! Ez a forrás veszélyes. Nem tudjátok, honnan jön, mi van mögötte. Ki tudja, egyszer elapad, és akkor nagy baj lesz! Inkább hozzátok vissza a köveket, építsetek újra csatornát – így biztonságosabb.

Sokan hallgattak rájuk, mert féltek. Mások viszont csendben odajártak a forráshoz, és továbbra is merítettek belőle. Tudták, hogy a bőség nem ellenség, hanem ajándék – csak másképp kell megtanulni élni vele.

És így kétféle ember maradt a faluban:

– az egyik, aki a félelmet követte, és köveket cipelt továbbra is,

– és a másik, aki merte a korsóját a szabad forráshoz tartani.

👉 Tanulság:

A világ gyakran fél attól, ami túl könnyen ad megoldást. De nem a forrást kell korlátozni, hanem az embert kell megtanítani arra, hogy hogyan éljen bölcsen a bőséggel.