A vonalak, amelyek utat mutatnak.

Másnap reggel a festőműhely ablakán ugyanúgy bukott be a fény, mint mindig.

Mester már ébren volt, és szokás szerint készített magának egy csészényi teát.

Amíg forrt a víz, az ecseteit rendezgette.

Úgy érezte: a levegőben valami új lebeg.

Valami apró, de meghatározhatatlan.

Mintha előző nap nem csak papírra született volna vonal.

Hanem valakiben életre.

Ahogy kortyolt egyet a teából, halk kopogás hallatszott.

Nem erős, nem sürgető.

Csak egy bizonytalan kis kopogtatás — ahogy egy gyerek érkezik, aki még nem tudja, szabad-e bejönnie.

Festő mosolyogva nyitotta ki az ajtót.

A tegnapi lány állt előtte.

Kezében a rajzfüzetével.

De ma nem vörös volt a szeme — inkább mintha fényt hordozna benne.

– Szabad? – kérdezte félénken.

– Mindig – felelte a festő. –

A műhely akkor él, ha valaki behozza a szívét.

A lány belépett.

A kezében tartott füzetet óvatosan nyitotta ki.

Mester látta: nem egy, hanem tíz új rajz várakozott benne.

Még bizonytalanok voltak, néha botladoztak, néha túl erősek, néha túl gyengék — de éltek.

– Tegnap… miután hazamentem, úgy éreztem… mintha valaki visszaadott volna valamit, amit elvettek – mondta a lány. –

És nem tudtam más tenni. Rajzoltam. Sokáig.

A festő lassan bólintott.

– Tudod, mi ez? – kérdezte. –

Amikor a lélek újra meghallja a saját hangját.

A lány elpirult.

– Lehet… csak féltem, hogy megint rossz lesz.

– Nem rossz. – A mester végigsimított a lap szélén. –

Él. És ami él, az sosem rossz.

A hibák? Azok a növekedés nyomai.

A gyengeség? A bátorság első lépése.

A bizonytalanság? Az út, amin jársz.

A lány tekintete bizonytalanul kereste az övét.

– Rajzoljak ma is?

A festő felnevetett.

– Csakis akkor, ha a szíved kérdezett így.

Nem én.

A lány bólintott, elővette a ceruzáját, és leült.

De ma már nem csukott vállakkal, nem összeszorított torkú félelemmel.

Ma már úgy, mint aki értette: amit tegnap megkapott, az nem tanács volt, nem dicséret, nem javítás… …hanem engedély.

Engedély arra, hogy önmaga legyen.

A csend fala megreped

Ahogy a lány rajzolt, Gergely bácsi csendben figyelte.

Nem javított bele.

Nem szólt.

Nem magyarázott.

Csak látta, hogy a lány keze már nem remeg.

A vonalak már nem félnek megszületni.

A papír már nem ítél.

A ceruza már nem szégyenkezik.

És akkor a lány váratlanul megszólalt:

– Bácsi… maga szerint… ha valaki elhiteti veled, hogy nem vagy elég jó… akkor azt vissza lehet fordítani?

A festő letette az ecsetét.

– Nem visszafordítani kell – mondta. –

Hanem továbbrajzolni.

A lány értetlenül nézett.

– Mit jelent?

A mesteri odalépett mellé, és az ujjával óvatosan végigsimított a legfrissebb rajz szélén.

– Ha valaki fekete csíkot húzott végig az életeden…

nem az a dolgod, hogy kitöröld.

Hanem az, hogy mellé húzz egy másik vonalat.

Egy szebbet.

Egy igazabbat.

A sajátodat.

A lány szeme megtelt fénnyel.

– És ha újra elrontom?

– Akkor újra rajzolsz.

A világ nem fogy el attól, hogy valaki hibázik.

Az a fontos, hogy ne más mondja meg, melyik vonal a tiéd.

 A nap végén

A lány lassan összecsukta a füzetét.

Ma nem hatalmas alkotás született.

Nem is kellett.

Csak egyetlen, tiszta vonal.

De már nem félelemből.

Hanem élni akarásból.

– Holnap… jöhetek megint? – kérdezte a lány.

Mester megpihent a mosolyában.

– Kislány…

a fénynek mindig van helye itt.

És te ma már nem árnyékot hoztál be.

A lány megölelte a füzetét, és amikor kilépett a műhely ajtaján, a fény rajta ragadt — mintha a papírból szállt volna át a ruhájára.

A festő pedig tudta: Az ember nem akkor segít, amikor megtanít valamire.

Hanem amikor visszaadja azt, amitől a másik hinni kezd saját magában.

És ez volt a második nap csendes csodája.