A jövő kapuja.

(Gondolatfüzet – elmélkedés)

Van egy régi igazság, amelyet sokan idéznek, de kevesen értenek igazán:

"Minden szentnek van múltja, és minden bűnösnek van jövője."

A világ tele van ítélettel.

Az emberek szeretik megmondani, ki a jó és ki a rossz,

ki érdemel második esélyt, és ki nem vált már semmire.

De az élet nem így működik.

Aki ma szent, holnap elbukhat.

És aki ma bűnös, holnap felállhat.

A lélek nem marad mozdulatlan: minden pillanatban változik,

tágul, tanul, formálódik.

A múlt nem pecsét.

A jövő nem ítélet.

Az ember pedig nem az, amit mások mondanak róla,

hanem az, ahogy képes változni.

Van, aki a múltjából épít falat, hogy elbújjon mögé.

És van, aki a múltjából épít hidat, hogy továbbmenjen rajta.

A bűn nem végállomás.

A rossz döntés nem életfogytiglan.

Van, aki a mélyből emelkedik a legmagasabbra, mert megtanulja azt, amit a hibátlanok soha:

a felelősséget,

az alázatot,

és azt, hogy a fény belül kezdődik, nem kívül.

De van egy másik oldal is.

Ahol az ember nem akar változni.

Ahol a múlt kényelmes, a harag ismerős, és a rombolás könnyebb, mint az építés.

Aki nem akar kilépni a sötétből, annak hiába nyitod ki az ajtót.

A jövő ott van előtte, de nem lép át rajta.

És ez az a pont, ahol az igaz ember csendben hátralép.

Mert tudja:

nem azért vagyunk, hogy más helyett járjunk, hanem hogy megmutassuk az utat.

Átlépni rajta mindenkinek magának kell.

A jóság nem azt jelenti, hogy vakon bízol.

A megbocsátás nem azt jelenti, hogy eltűrsz mindent.

Az együttérzés nem azt jelenti, hogy hagyod, hogy bántsanak.

A bölcs ember tud adni, de tud határt is húzni.

És amikor elengedi azt, aki nem akar jövőt,

az nem keménység,

hanem felismerés:

"Nekem tovább kell mennem, mert az én jövőm nem itt van."

Így lesz az ember szívében béke.

Így őrzi meg a fényét.

Így marad tiszta a tekintete, egyenes a háta, és nyugodt a lelke.

A jövő kapuja mindenkinek ott áll előtte.

De csak az lép át rajta, aki mer fényt vinni a saját nevébe.