A fény első lépése.

"A tavasz nem a naptárban kezdődik, hanem ott, ahol a szív újra mer remélni."

Reggel volt, olyan igazi, friss reggel, amikor a levegő még csíp egy kicsit, de a nap már nem fél megmutatni magát. A járdán itt-ott még megmaradt a jég, de a pocsolyák szélén már megcsillant valami más: nem a fagy hideg fénye, hanem a tavasz ígérete.

Egy idős bácsi lassan sétált a park felé. Botjára támaszkodott, de a léptei könnyebbek voltak, mint az elmúlt hetekben. Megállt egy hófolt mellett, amelynek közepén egy apró barna folt látszott: egy rügy próbált áttörni a földből.

Lehajolt hozzá, mintha egy gyerekkel beszélne:

– Na, te is meguntad a telet?

A szél válaszul megmozdította az ágakat, és egy veréb csiripelt egyet, mintha azt mondaná: "Igen. Elég volt."

A bácsi elmosolyodott. Nem volt nagy dolog, csak egy rügy, egy madár, egy napsugár. De abban a pillanatban úgy érezte, mintha az egész világ azt suttogná: "Túléltük. Megint."

Ahogy továbbindult, már nem a hidegre figyelt, hanem arra, hogy milyen jó érzés nem csúszni, nem félni a következő lépéstől. És arra gondolt, hogy a tavasz nem naptár szerint jön el, hanem akkor, amikor az ember szívében újra van kedv előre nézni.

A nap egy kicsit magasabbra kúszott az égen.

A rügy nem adta fel.

A veréb újra csiripelt.

És a világ, nagyon halkan, elkezdett mosolyogni.

És amikor a fény már nem csak melegít, hanem bátorít is, akkor tudjuk: a csúszós utak mögöttünk maradtak.