A fény edénye.

Az ember sokáig azt hiszi, hogy minél több mindent gyűjt össze magában, annál teljesebb lesz.

Tudást, élményt, elismerést, tapasztalatot, véleményt — rakja magára, mint a ruhákat tél előtt, és közben észre sem veszi, hogy a fény már nem talál be a rétegek közé.

Aztán egyszer csak elfárad.

Nem testben, hanem lélekben.

És megérzi, hogy a telítettség nem gazdagság, hanem súly.

Mert amíg mindenre választ keres, addig nem marad hely a csodának.

A "lelki szegénység" nem hiány, hanem tisztaság.

Az a pillanat, amikor az ember leteszi, amit nem kell vinnie tovább.

Amikor elengedi az okokat, és marad a csend.

Amikor már nem akar érteni — csak lenni.

A fény nem a birtoklásban gyullad ki, hanem az ürességben.

Ott, ahol a lélek átlátszó, és a világ át tud rajta menni anélkül, hogy megtörné.

Aki eljut idáig, annak a szeme másképp lát: nem a formát, hanem a ragyogást keresi.

Nem a szavakat, hanem azt, ami mögöttük van.

És amikor ránéz a világra,

nem azt kérdezi, mit kap tőle — hanem hogy mit enged át rajta.

A lelki szegénység tehát a fény edénye.

Az ember, aki már nem akar többet lenni, végül megtelik mindennel.