A fény, amit a test nem tud eloltani

(Gondolatfüzet – elmélkedés)

Volt egyszer egy ember, akinek a teste sokszor jelzett:

hol itt fájt, hol ott gyengült, hol elvett tőle valamit az idő.

Az orvosok listákat írtak róla, diagnózisokat, kódokat, betűket —

mintha a betegség lenne az ember, és nem az ember a betegség mögött.

De aki találkozott vele, egyet sem látott ebből.

Az emberek nem a gyengeséget látták rajta,

hanem azt a különös tartást,

ami akkor is egyenes marad, amikor a test már fáradt.

Az arcán nem tükröződött a fájdalom,

a mozdulataiban nem volt félelem,

és a hangjában sem volt panasz.

Volt benne valami, amit már kevesen őriznek meg:

az egyszerű, tiszta igazság.

Nem beszélt sokat róla.

Nem is kellett.

Aki a közelébe került, érezte, hogy valami benne még mindig világít —

valami, ami nem gyullad ki, hanem születésétől fogva ott izzik.

A gyerekek mindig odafutottak hozzá.

A kutyák csóválták a farkukat, mintha hazatértek volna.

És ő nevetve mondta:

— Ezek még tisztán látnak.

Még nem tanulták meg elhinni, hogy a világ bonyolult.

Ők még érzik az embert, nem a szavait hallják.

És talán ez volt az igazság kulcsa.

Az ember, aki sok sebet hordott, mégis fényben járt.

Nem a testében volt az ereje, hanem abban, hogy nem kellett hazudnia sem magának, sem másnak.

Nem félt az igaz szótól.

Nem szépítette a dolgokat, mert tudta:

a szépítés nem gyógyít, csak késleltet.

Ő inkább igaz volt.

Még ha fájt is.

Még ha egyedül is maradt miatta.

Még ha mások meg is sértődtek.

De akik bajban voltak… akiknek összedőlt az élet… akik mögül kihúzták a talajt… mind hozzá fordultak.

Mert amikor az ember alatt eltűnik a látszat, akkor már csak egyvalami mentheti meg:

egy tiszta ember, aki nem fél a sötétségtől — mert belül fény van.

Egy napon valaki megkérdezte tőle:

— Hogy lehet, hogy ennyi baj után még mindig ilyen erős vagy?

Ő pedig csak vállat vont, és azt mondta:

— A test elgyengülhet.

A csont fáradhat.

A szív lassulhat.

De ha egy embernek van tartása, akkor az viszi tovább, nem az izmai.

A fény bennem nem a testből jön.

És nem is a testben múlik el.

És aki ott állt vele szemben, megértette, hogy van egy fény, amit sem betegség, sem idő, sem fájdalom nem tud eloltani.

A lélek fénye.

A tisztaságé.

A becsületé.

Az egyenes úté.

És ez az ember így élt tovább: nem hangosan, nem látványosan,

csak tisztán — olyan fénnyel, amit még a gyerekek is felismertek,

még a kutyák is éreztek, és amit mindenki látott, aki a szeme helyett a szívével nézett.