A fény, ami nem kérdez

Volt egy kis ház a város szélén, ahol este mindig hamar leoltották a lámpát.

Nem azért, mert spórolni kellett.

Hanem mert az ott lakó ember szerette a sötétet.

A sötétben nem kellett erősnek lennie.

Nem kellett válaszolnia.

Nem kellett elmagyaráznia, miért fáradt.

Minden nap tett egy sétát ugyanazon az úton.

Elment a parkig, megállt a padnál, és leült pár percre.

Soha nem vitt magával telefont.

Csak a gondolatait.

Azokat is ritkán.

Egy este, amikor már hideg volt, és a levelek nedvesen tapadtak a cipő talpára, észrevette, hogy a padon egy gyertya ég.

Nem nagy.

Nem különleges.

Csak egy egyszerű mécses.

Nem volt mellette senki.

Nem volt rajta cetli.

Nem tudta, ki gyújtotta meg.

Leült.

Nem nyúlt hozzá.

Csak figyelte.

És akkor történt valami egészen apró, de fontos: rájött, hogy nem kell tudnia, miért ég.

Elég volt, hogy ég.

Hazafelé menet nem érezte magát jobban.

De rosszabbul sem.

És ez akkor éppen elég volt.

Másnap ugyanott újra ott volt a gyertya.

És a következő este is.

Mintha valaki minden nap meggyújtotta volna – nem neki, nem bárkinek, csak úgy.

Egy héttel később ő vitte a gyufát.

Nem nagy szándékkal.

Nem küldetéssel.

Csak azért, mert emlékezett arra az érzésre, amikor először meglátta.

Nem várta meg, hogy valaki lássa.

Nem gondolta, hogy számít.

Csak meggyújtotta.

Aznap este, amikor hazament, felkapcsolta a lámpát.

Nem teljesen.

Csak egy kicsit.

És talán ez a lényeg: nem minden fény azért születik, hogy világítson.

Van, amelyik csak azért jön, hogy ne legyen teljes sötét.

Ha most olvasod ezt, és csend van körülötted, tudd: valahol már ég egy kis fény.

Lehet, hogy nem látod.

Lehet, hogy nem neked gyújtották.

De attól még érted is ég.